A sorsnak játéka, Pécsett

Nem könnyű a verőfényből visszagondolni a tegnapi égszakadásra. Hiába próbálom, nem tudom visszaidézni a tegnapi haragomat, melynek mindent elsöprő hulláma nem ismert se istent, se embert, se taxist, se meteorológust, se fesztiváligazgatót, se kocsmárost.

Egy év után megérkezem a Posztra, az osztálytársaim, ismerőseim, barátaim már napok óta itt vannak. Kicsit félek, hátha nem tudom már átvenni a pörgést, az indulatot, a kíváncsiságot, a hangulatot. Ez persze rajtam is múlik, még programom sincs, ki tudja, mi történik ma - ki tudja, miről fogok lemaradni, gondolom automatikusan.

Szerencsére az ember osztálytársai, ismerősei, barátai nem ám csak azért vannak, hogy idegesítsék, mikor Pesten a Posztra gondol. Egy gyors kávé után már nem is emlékszem, mi volt a félelmem, miért, mitől, minek. A Király utca a régi, a Nap süt, finom a fagyi, és szemlátomást mindenki egészen nyugodtan várja a folytatást.

A folytatás ebben az esetben számomra a kezdet, méghozzá nem is nehéz. A Forte társulat Szálinger Balázs darabját, a Kalevalát játssza Horváth Csaba rendezésében. A Kamaraszínházhoz képest túlzottnak tűnik az érdeklődés, néhány percre elfogadom, hogy nem tudok bejutni. Nem véletlen, gondolom, jegyet kellett volna szerezni, hamarabb idejönni, megbeszélni, nem tudom, a francba... Pont, mire belelovallnám magam, újra tárul az ajtó, gyertek gyorsan, fel a galériára, halkan, siessetek. Kezdem itthon érezni magam.

Az első néhány percben újra megrohan a Kétely - úristen, milyen rég nem voltam színházban, vajon kibírok két órát egy helyben, figyelemmel, ráadásul úgymond - rossz elnevezéssel - fizikai színház, eposzból, ez nagyon nehéz lesz, úristen... És nem.

Az előadás valóban hosszú, főleg a vége felé érzi az ember az eposzi túlméretezettség súlyos terhét. A sors fintora, hogy ekkor már rég szó sincs az eposzról. Érdekes ugyanis az előadás dramaturgiája - eleinte csaknem folyamatosan haladunk előre a Kalevala-történetben, hol a hangsúlyozottan outsider narrátor kommentárjai, hol konkrét szereplők konkrét akciói révén. Vejnemöjnen lánykérési szándékát és az ehhez kapcsolódó történetet világosan lehet követni nagyjából az előadás feléig-kétharmadáig. Aztán mintha csak elvágták volna. A korábban csak epizódszerű betétekkel megszakított lineáris cselekményszál hipp-hopp eltűnik.

A környezetem szemlátomást meg-megújuló lelkesedéssel próbálja újra meg újra felvenni a történet fonalát, majd idővel kétségbeesetten hátrahanyatlik a székben, feladja. Érezhetném bizonytalanul magam, én se értem kristálytisztán, hogy mi is történik, akár bennem is lehetne a hiba, mert nem figyelek eléggé, nem készültem rá eléggé, nem tudok koncentrálni, hogy lesz ebből értelmes gondolat... De nem. Szó se róla. Az előadás - számos aránytalansága ellenére - csodálatos, beszippantó, meghitt élmény. Az eposz-beli történet szervesen kapcsolódik a mi szánalmas, kisformátumú 21. századi életünkhöz, okoskodásra ehhez semmi szükség, egyszerűen a gyomrában érzi az ember mindazt, ami rá vonatkozik. Igen, ez visszatérő gyomorgörcsöt jelent, de kit érdekel. Benne vagyok. Hozzám szól. Erről van szó. Aztán pont, mire ilyenformán meghatódna az ember, orvul arcul csapja a humor. Jó érzésű néző alapvetően nem mondaná a Kalevaláról, hogy vicces előadás. Mégis, a hollywoodi vígjátékokat beleszámítva is nagyon rég röhögtem valamin ennyit. És akkor pont, mire fellazul, és a térdét csapkodja a gyanútlan néző...olyan mondatok vannak ebben a szövegben, hogy nem lehet nem előkeresni a jegyzetfüzetemet a vaksötétben, nem lehet nem felírni, nem lehet nem emlékezni rájuk... Én sose voltam még olyan szerelmes, mint amilyen most akarok lenni. Ezt igazából viccből írtam ide, saját fellengzős gondolataim oldásául. Bár ez valószínűleg gyávaság egy kicsit, megijed az ember a giccstől, a saját hülye érzelmeitől, minek öntöm ezt itt szavakba, úristen... Az Isten egyszer csinált egy jetit...

Saját fegyelmezetlenségemet próbálom a linearitás kézenfekvő keretei közé szorítani: idővel - bár elég sokára - vége lett a Kalevalának. Már közben is lehetett hallani az esőkopogást a tetőn, arra mégse számított az ember, hogy tizenöt fokot süllyed a hőmérséklet, orkánerejű széllökések rángatják az ember törékeny testét, villámlik, mennydörög... Hogy kerülök ide? Mikor jutok valami száraz, meleg helyre? Egyáltalán, minek vagyok itt, miért nem maradtam otthon, mindegy, ezt a pár órát még túlélem, nem akarok szarrá ázni, taxizzunk, kész, mindegy.

Hálistennek vannak taxisok a világon. És egy jó taxisnak jó a humora. És elérjük az Ifjúsági Házban a Koldusoperát, a negyedéves Marton-osztály vizsgaelőadását, Novák Eszter rendezésében.

Harmadszor látom az előadást. Ez mondjuk jelzi, hogy alapvetően pozitív érzeteket ébreszt bennem, de azt mindenképp hozzátenném, hogy eddig soha nem vittem túlzásba a katarzist. Most érezni a színészeken a bizonytalanságot, más a tér, jóval nagyobb, ki kell tölteni, nem lehet ám csak lejárni, amit már ezerszer megcsináltunk. Mellettem egy nyolcvan fölötti bácsi a saját ölébe dőlve alussza végig a háromórás előadást, mikor nem alszik, a táskájában kotorász halkan, módszeresen, a Boci csoki maradékát keresi. Amíg megeszi, száz százalékosan koncentrál, szerintem nem is pislog, de négy kocka étcsoki hamar elfogy, és a bácsi szinte átmenet nélkül újra hortyogni kezd. Összességében véve tehát nem zavartalan a műélvezet. De ez a zavaros műélvezet valahogy úgy alakul, hogy most, harmadszorra, ráhangolódás, várakozás nélkül, szó szerint megfog, megszólít, könnyekig meghat a Koldusopera.

Még szerencse, hogy az előadás után közönségtalálkozót moderálok az egyik osztálytársammal. Ilyen helyzetben az ember lánya nem bőgi le a sminkjét, épp elég zavarbaejtő a szitu anélkül is. Ezúttal mondjuk nem az óriási tömegek miatt feszengünk... A Billentyűben körülbelül húszan maradunk az előadás végeztével, ami nem is olyan meglepő, tekintve, hogy lényegében fél tizenkettő van, mire egyáltalán elkezdjük a beszélgetést. A húsz emberből uszkve tizenketten vannak az alkotók, a maradék nyolcból négyen barátok, főiskolások, ismerősök. Négy igazi nézővel találkozunk. Ez önmagában persze egyáltalán nem probléma, csak hát mit kérdezzen az ember, hogy nekik ne legyen unalmas szakmázás, másrészt milyen hülyén veszi ki magát, ha a jelenlévők kilencvenöt százaléka számára teljesen triviális a kérdés, persze attól még az igazi nézőknek lehet érdekes, jaj, ez nem fog menni, jaj de ciki lesz... Olyan jót beszélgettünk végül.

Fél egy körül berekesztjük az ülést, már az eső sem esik, de az egyik őslakos osztálytársam szerint vihar esetén bezárják a Kertet, és aznap már nem nyitják ki újra. Szerintem ez hiba. Kicsit aggódom, hova megyünk most, esik, hideg van, na jó, nem esik, de hideg van, a Dante bezárt, idén valami Kertben vannak a bulik, azt se tudom, hol van, mi az, de úgyis zárva van, jó, menjünk az Apolló moziba. Nagy felháborodással vesszük tudomásul, amikor kettő körül zárni akarnak, most mi legyen, nem akarunk még hazamenni, holnap beleírom a kis irományomba, hogy nincs megfelelő bulihely eső esetére, felháborító, aztán kikötünk a Színház büféjében. És megint ugyanaz történik, mint ma már sokszor - befogom a számat, nem aggódok, nem hőbörgök, élek, jól érzem magam. És ez így megy reggelig.

Marsalkó Eszter
fotók: Jackel Barbara