A POSZT már túl van a félidőn, de van, aki csak most csöppen a sűrűjébe - például én. De ahogy a nagy bölcsek már megmondták: jobb későn, mint soha. Ennek is megvan a maga előnye, habár fájó szívvel olvashattam, majd hallgathattam immáron élőben is, micsoda élményekből maradtam ki. De legalább amint megszabadultam málháimtól, egyből magával ragadott a pezsgő fesztiválhangulat. Egy gyors fröccs alig ismert és ismeretlen ismerősökkel, közben gondolatban végigpörgetni a lehetőségeket, a programot.
A Dramaturgok Céhe által titkosan megszavazott Vilmos-díj átadásáról már jócskán lemaradtam - mire ki tudtam deríteni, hogy idén Maruszki Balázs kapta a Végevégevégemindennek című drámájáért, ha mindennek nem is, de a díjnak (amely megalapítása óta egy üveg Vilmos) valószínűleg már tényleg vége lett. Annyi baj legyen, nem kell tragikusan felfogni a dolgot, felolvasásokra még mindig beülhetek, hogy naprakész(ebb) legyek kortársaink drámai alkotásaiból.
Jelenet Az emberke tragédiája c. előadásból
A fröccs utolsó kortyait már a Leőwey gimi kapujában iszom meg - nyugodt szívvel ilyet is csak egy fesztiválon és persze a 18-at betöltve engedek meg magamnak -, míg sorban állok a tornaterem kapuja előtt. Tökéletes az időzítés: már csöpög az eső, de bejutunk a folyosóra, mielőtt igazán eleredne. A tornaterembe ugyan még nem, de türelmesen kivárjuk az előkészületek befejezését: biztosan még beénekelnek az immáron hivatalosan (?) is végzett IV-ed éves színész-hallgatók. A komolytalankodást ugyanis komlyan kell venni - gondolom én, de Kis Domonkos Márk ezt is mondja Az emberke tragédiája után tartott közönségtalálkozón. Komolytalankodás pedig volt bőven, hiszen Karinthy Fricike (sic!) bohókás és Frigyes szépséges verseit az előadásban egy maroknyi óvodás - legfeljebb kisiskolás - tolmácsolta. Akarom mondani: énekelte. Méghozzá nem is akárhogyan. Most nem arra gondolok, hogy tisztán és szépen, hiszen egy zenés színész osztály tagjaitól ez annyira nem meglepő. De az még mindig csodálattal tölt el, hogy ezek a tiszta hangok rohangálás, vagy éppen bordásfalra mászás, és azon való csimpaszkodás közben sem válnak hamissá, erőltetetté. Tisztára "two in one": ha már nem jutottam be a Fédra Fitness-re, hát kapok itt egy kis ízelítőt abból, milyen szórakoztató lehet egy "tragikus" tornaóra. És még zenét is kapunk hozzá, nem is akármilyet: Termes Rita zongorakíséretében és a gyerekek - elnézést: hallgatók - előadásában Nyitrai László szerzeménye még egy akusztikailag nem éppen tökéletes tornateremben is igazán meg tud szólalni. Az előadás különlegessége, hogy a felháborítóan fiatal zeneszerző most látta először, milyen egységes valamit kerekített a zenéjéhez az öt harmadéves rendező-hallgató. Nem csak az utolsó ária, és az "Ember küzdj és... és... ja! Bízva bízzál!" elhangzása, hanem már az egyes jelenetek után is a közönség hatalmas tapsviharral fejezte ki tetszését. Az igazán lelkesek és kitartóak pedig maradtak a közönségtalálkozón is, igaz, Kárpáti Pisti kezdeményezésére, miszerint szóban is fejezzék ki véleményüket, már kevésbé voltak kaphatóak. Inkább csak hallgatták, hogyan anekdotáznak a munkafolyamatról a színészek és tanárnőjük, Bagó Gizella.
Jelenet Az emberke tragédiája c. előadásból
Időközben az időjárás megkegyelmezett, és a felhők helyett már a csillagok alatt siethettem át a Nemzetibe. A kulcsra zárt kapuk mögött még tartott a Katonás Barbárok első felvonása - egy gyors vacsora közben tippelgettem, hogy vajon a szünetre kiengedik-e a nézőket, hogy a dohányzók között besurranhassak majd a második felvonásra. Persze sikerrel jártam, de bajban lettem volna, ha Pesten nem látom korábban Ascher Tamás Gorkij-rendezését.
Jelenet a Barbárok c. előadásból
A karzat kevés szabad zugainak egyikében húztam meg magam, de onnan a színpad látszott a legkevésbé. Láthattam, ahogy egyesek - mintha csak az első felvonásban látottakból merítettek volna ötletet - legyezgetik magukat a melegben, hogy ne lankadjon a figyelmük. Vagy hogy a rendező mely jelenetek alatt (vagy talán már előtt) érezte úgy, hogy nem bír külső megfigyelő maradni, és tűnik el a páholyából, hogy talán a kulisszákig meg se álljon, mielőtt látszólag nyugodtan újra visszaülne.
Jelenet a Barbárok c. előadásból
A színészeket meg jobbára csak hallgatom, de így is velük együtt aggódok: Anna Fjodorovna vajon meddig bírja elviselni férje lenézését? Cserkun elhagyja őt Ligyija Pavlovnáért, vagy inkább Nagyezsda szenvedélyes rohamozásainak adja meg magát? És vajon megérkezik valaha a vasút a kisvárosba? Ez utóbbi kérdést pár órával korábban is feltettem magamban, amikor már több, mint fél órás késésben volt a vonatom. De szerencsére Pécs nem egy eldugott porfészek, hanem - jelen pillanatban - a színházi élet fővárosa, így másodszor már nyugodtan töprenghettem el, miközben elindultam a Kert felé, hogy végre azt is lássam, milyen idén a POSZT-os éjszaka.
Balassa Eszter
fotók: Lehotka Judit Zolka
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.