Egy pécsi nap

Tegnap délelőtt rájöttem, hogy bár napok óta a városban vagyok, alig töltöttem időt a családommal és a barátommal. MSN-interjút adtam az osztálytársamnak, közben a POSZT-programot böngésztem a neten, Színészek főznek a Fregattban, igen tegnap előadás előtt ott kávéztunk, de nem ártana nekem is főzni már valamit.

Estére kinézek három programot két Offosat, és a Barbárokat. A Leőwey udvarában várakozunk Az emberke tragédiája című előadásra, a portás, azt hiszem, nem ismert meg, az eső elől beküldenek minket, hatalmas sor, meglát a volt tagozatvezetőm, Vatai Éva: "Ha nem jutsz be, megihatnánk egy sört, én csak nyolcra megyek a Fédrára!". Egy pillanatnyi gondolkodás, "Menjünk!". A Király utcában ülünk be, mesél a Poszt Off-Off programról, amit a Leőweyben szerveznek. A mai beszélgetésen Bérczes László és Háy János voltak a vendégek a Szabadkai Színház A Gézagyerek című előadása kapcsán. Kissé másnaposak voltak, ahogy ezt maguk is megmondták, de nagyon izgalmas, értékes dolgokat mondtak, annak ellenére, hogy a fiatalokat nem sikerült bevonni a beszélgetésbe. Ez nem baj, ilyenkor lehet figyelni, mondja Éva. Sokat beszél az előadásokról, sokat látott, van egy általános képe az idei évről. (Nekem már ez is más, nem verekszem be magam mindenhová, hisz sok mindent meg tudok nézni Pesten.) Azt mondja, a tegnapi Horváth Csaba-előadásról majdnem kijött, de húsz perc után beszippantotta. És azt is, hogy milyen csodálatos az, hogy bár a Krétakör társulata felbomlott, mégis úgy érzi, hogy a színészek, akik most különböző társulatokkal szerepelnek, tovább tudtak vinni valamit. Szerinte az egész fesztivált jellemzi az alternatív irányokba való elmozdulás.

De nyolcra már én is a következő programra indulok. Cella Septichora - Purcell: Dido és Aeneas. Hát igen, legalább megnézem belülről is a gyönyörűen kialakított teret, ahová fentről az üvegen keresztül már sokszor belestem. Beültem, a bejárat felől van a színpad kialakítva, vagyis nem fogok tudni megszökni, ezzel lemondtam a mai versenyprogramról is. Nem baj, majd Pesten. Az eső még mindig esik, mi alatta ülünk, az üvegen néha elfut egy kisgyerek, vagy egy nagyobb cipő talpának lépteit látjuk. Lassan sötétedik. Egy hölgy elmondja a maroknyi közönségnek, hogy a koncert létrejötte két iskola, a PTE Művészeti Kara és az eszéki Művészeti Akadémia együttműködésének első gyümölcse. A két főszerepet Ócsai Annamária és Bognár Szabolcs, a pécsi egyetem frissen diplomázott kiemelkedő tehetségei énekelik, Belindát Ivana Horvath, eszékről. A zenekart a pécsi, a kórust és a karvezetőt az eszéki egyetem adta. Az énekesek valóban csodálatosan szerepelnek, a kórus is nagyon szép, bár a három kiemelt énekesen kívül akadnak olyan szólisták, akik nem tudnak teljesíteni. A rendezést őszintén szólva nem értem, mármint hogy miért volt rá szükség. Nyilván nem volt rá anyagi keret, ezért a gagyi jelmezek, és kellékek, de valahogy úgy érzem, hogy ha zeneileg ilyen igényes egy produkció, akkor már sokkal jobb lenne fölösleges sallangok nélkül, egyszerűen, saját fellépőruhában kiállva elénekelni. Persze nagyon nehéz megtalálni az arányt, ahogy a felolvasó színházban is nehéz belőni a műfajok (felolvasás, színjátszás, szövegtudás, kellék..) helyes és megfelelő elegyét. Csak az a baj, hogy ettől amatőrré válik az előadás, az énekesek, a kórus a karmestert követik, igazuk is van, fontosabb, hogy jól lépjenek be, minthogy háromszor körbesétáljanak a színpadon. Egy táncos kupidó, kis balettcipőben ugrál, pedig a vasrács padlón csak egy vékony szőnyeg van. A tánc könnyedségét a rács zörgése kicsit megzavarja. Persze az is igaz, hogy nincs fél méter köztem és a színpad között, így az arcok hamar elárulják magukat. Nem színészeket látunk, hanem énektagozatos hallgatókat, akik talán kicsit kényelmetlenül érzik magukat ebben a szerepben.

Az előadás hamarabb véget ért, mint számoltam, csak tíz perccel múlt kilenc, vagyis akár még át is érhetek a Barbárokra. Épp hogy elkezdenék rohanni, amikor szembe jön velem egy kedves barátnőm anyukája a párjával. Olyan vidámak, olyan kedvesek, nincs szívem tovább menni. Ha már elbeszélgettem az időt, eleget teszek a szüleim kérésének, és programhajhászat helyett egy órára hazaugrom, hogy az utolsó busszal még a barátomhoz is haza tudjak menni. Egyedül ülök a buszmegállóban, eszembe jut, ahogy reggel négykor a Kertből a többi illuminált színházbarát és színházszerelmes színházi ember közül hazaindultam, és örülök, hogy ma este nyugodtan alszom, és így talán még a szerelmesem sem hagy el. Szeretem az illatokat, szeretem, a buszokat, az utcákat, szeretem ezt a várost.

És ez most nem arról szólt, hogy hogyan kerüljünk programot, csak egy kicsit arról, hogy milyen ez nekünk, pécsieknek.

Khaled-Abdo Szaida
fotók: Lehotka Judit Zolka