Nővérek, végjáték

Miután bőrig áztam, ahelyett, hogy visszahúzódtam volna a szállásomra, vagy legalább kerítettem volna valami száraz holmit, egy öt perces sétautat taxiban tettem meg az Ifjúsági házhoz, hogy csöpögő nadrágban, az első sorban a földön kuporogva megnézhessem a Koldusoperát. Megérte, csak egy kis hiányérzetem volt: végig azt vártam, hogy mikor hangzik el teljes egészében a Cápa-dal, de hiába.

A nadrágom már száraz volt, és a Nap is jött felfelé, amikor úgy döntöttem, ideje nyugovóra térnem, de közben tartottam tőle, hogy ébredés után már a megfázás tünetei egyértelműen mutatkozni fognak. Nem így lett, úgyhogy megkönnyebbült boldogsággal vágtam neki a napsütötte utcáknak. Jártamban-keltemben, vagy éppen egy antikváriumban böngészve is akárhányszor egy szürkébb felhő jelent meg az égen, belekezdtem egy kis mantrába: „Csak ma ne essen az eső, vagy legalább hatig ne."
Nem féltem egy újabb ázástól - úgy tűnik a POSZT alatt még a hidegzuhanyra is immunis vagyok -, hanem látni akartam a Lírt. A végzős színész-hallgatók pesti utolsó előadását elmosta az eső - túl nagy igazságtalanság lett volna velük és velünk szemben is, ha Pécsett is közbeszól a természet. Persze egy szabadtéri előadásnak kell, hogy legyenek hátulütői is, nem lehetnek csak előnyei, de ez itt és most kit érdekel? De talán nem én voltam az egyetlen, aki csendesen mantrázott, mert a meteorológusok előrejelzéseinek fittyet hányva estig sütött a Nap. Úgyhogy miközben a szereplők már bőszen ástak a várfal tövében két gödröt, addig Zsótér Sándor - jó szokásához híven - a nézőket is elrendezte, még egy fél mondatot odasúgott a színészeknek, hogy milyen tempóban játsszanak, majd Petrik Andrea megszólalt - mint Lear.

Biztos sokan meglepődtek, főleg, akik legfeljebb még csak pár napja A velencei kalmárt látták Zsótér rendezésében. De talán senki sem annyira, mint maga Andi, amikor az első próbán megtudta, hogy ő fogja játszani az öreg királyt, akit két lánya kisemmiz, miután ő maga küldi el a harmadikat. Az előadás során a színészek fát és falat másznak, dacolnak a fal túloldalán dübörgő autók zajával, és az eseményektől függően ássák ki és be a két gödröt, melyek - Shakespeare-nek hála - szinte tömegsírrá válnak az előadás végére.
A végzősök lelkiismeretességét tükrözi, hogy a kétórányi játék és a megérdemelt taps után sárosan, mocskosan újra kézbe kapják az ásókat, és segítenek a helyieknek visszalapátolni a földet. Osztálytársam megszólal mellettem: „Temetik a darabot." Ha kipihentebb lennék, csípőből közölném, hogy rossz poén, most nevetve mondom: „Tényleg."

Mielőtt mosolyomat eltüntetné a keserű-bús felismerés, hogy ők is kirepülnek a Színművészeti családiasan meleg fészkéből, inkább nyakamba veszem a várost, és most gyalog teszem meg ama öt perces utat az Ifjúsági házig. Ugyan lemaradtam A képzelt betegről, és (itt és most) az Istenítéletről is, de ha már három rendezéssel van jelen a POSZT-on, hát én sem maradhatok Mohácsi nélkül. Csatlakozom hát a tömeghez, és csak azért is bejutok a kaposvári harmadévesek Parasztoperájára. Ha csak az ajtóban állva, hát akkor ott - lényeg, hogy lássak. Úgy is csalok, és félidőnél kisurranok. Maradnék én szívesen, hogy megtudjam, a főhős elhagyja-e terhes menyasszonyát saját mostohatestvéréért, aki titokban régóta szereti őt, de megfogadtam, hogy a versenyprogramból is végignézek legalább egy előadást, ez pedig már a most vagy soha pillanata.
Úgyhogy vissza a Nemzetihez, és kezdeni elölről a sorbanállósdit. Már-már reménytelennek tűnik a helyzet, amikor egy csoda - és egy jószívű jegyeladó segítsége - folytán egy szempillantás alatt bent találom magam a Kamaraszínházban, sőt, még ülőhelyet is találok. Egy háromfelvonásos, három órás előadás esetében ez utóbbi különösen nagy szerencse. Az Augusztus Oklahomában első felvonása közben mégsem találom még igazán a helyem. Néha őszintén nevetek egy-egy poénon, ami betalál, de sokszor nem igazán értem a körülöttem ülőket, miért nevetnek ki egy szerencsétlen gyógyszerfüggő asszonyt. A második felvonás alatt még kevésbé értem, miért is titulálták ezt az előadást a műsorfüzetben fekete komédiának? A színpadon zajló családi dráma ugyanis nem lesz attól kevésbé tragikus, hogy néha feszültségoldó komikus jelenetek, mozzanatok vannak benne. Sőt. De a harmadik felvonás közepére mindez már nem érdekel.
Csak nézem a Weston családot, akik összességében és messziről nézve egy sablonos amerikai család-történetet élnek meg, de valójában nincs köztük egyetlen irigylésreméltó sorsú szereplő(nő) sem. A három plusz két nővér (nővér, húg és annak három lánya) mindegyike próbálja a maga módján elhitetni a külvilággal és önmagával is, hogy elégedett az életével, valójában egyikük sem képes igazán már a látszatát sem megtartani ennek a vágyálomnak. Talán ha tragikomédiának titulálták volna - akkor is csak a tragédia marad a végére. Börcsök Enikő, Igó Éva, Láng Annamária és Hegyi Barbara egyaránt csodálatos játéka húz magával végig az előadáson. Mégis Pap Vera torokszorító alakítása az, amit nem tudok kiverni a fejemből. Hiába az átmulatott éjszaka, hiába a búcsúséta a „poszti"-éjszakában, másnap délelőtt is az jár a fejemben, hogy ha én adhatnék különdíjat, biztosan Pap Verának adnám.
Majd azon bánkódom, hogy korán kellett visszaindulnom Pestre és nem láthatom este, hogy a hivatalos zsűri, vajon hogy dönt, kiknek milyen díjat ad. Közben győzködöm magam, hogy nem ez a legfontosabb. Hanem hogy ismét volt tíz nap, amikor Pécsett össze lehetett gyűlni és igazán változatos előadásokat lehetett megnézni, miközben persze rég nem látott ismerősökkel találkozhattunk, és megannyi új barátságot köthettünk. De azért jövőre igyekszem úgy szervezni az életemet, hogy láthassam a Díjkiosztó Gálát.

Balassa Eszter
fotók: Lehotka Judit Zolka