Minifesztivál is zajlik idén Kisvárdán: Tamási Áron neve szerzőként háromszor feltűnik. Urbán Balázs bevezető blogja szintén a véletlen e furcsa dramaturgiájára utal. Visszaigazolom: igen, ez feltűnő s mindenképp jó jel. Mert mintha a nagy magyar drámaszövegeket - köztük Tamási Áronéit - verné a sors: kínlódva, sok értelmezési és szövegtisztázó konfliktus között vergődnek hosszú évtizedek óta generációk tekintete elé.
Jelenet az Énekes madár c. előadásból
Örülhetünk tehát, hogy olyan formátumú rendező is nekigyürkőzött Tamási szövegének a komáromi társulattal, mint Vidnyánszky Attila, aki a színlapi interjúban meg is mondja: „soha ilyen kínlódásom nem volt még szöveggel", s hogy a tiszta, egyszerű történetmondásra jutott. De természetesen saját stiláris jegyeit - melyek nem pusztán külső-formai jelölők, hanem szemléleti-ízlésbeli meghatározottságúak - ezzel az előadással sem másítja meg. A szuggesztív, remek alakításokban bővelkedő, a mitizáló és a székely-falusi játékot erős atmoszférikussággal egymásra montírozó előadás egyik rétege feltűnően erős, s a rovatcím sugallatára erre kell rámutatnunk. Ez pedig a zenéé. Ez önmagában - Vidnyánszky másfél évtizedes munkásságát tekintve - nem meglepő újdonság. A választás inkább: az autentikus népzenét, amely hol dzsesszesítve, hol világzenésítve, hol ellantozva Tinódi után „Az elmúlt török időket regélem"-et, megtöri, majd egyre inkább eluralja a mostanában nagyon divatossá lett, tízes-húszas években alkotó francia Eric Satie-é. Álmodozó, szép etűd egy zongorasorozatból: igen gyakran használják, sok film alá is illesztik. Emiatt is feltűnő a terpeszkedése. Hiszen a színpadi verzió vállalja a hűséget a Tamási-szöveghez, nem hagy el sokat belőle. Vidnyánszky bízik benne, képiségét, abszurditását, komikumát, a szövegben búvó mitikus-szakrális utalásokat mind kijátszatja. Akkor miért nyomja el időnként mindezt a hangzás?
Idill, a kedves alakjának felidézése, a vénleányok reménységének említése, a fiatal szerelmesek egymásba feledkezése: mind előhívja ugyanazt a dallamot. Hallatja, zengeti, amit úgyis tudunk. A zenének erős dramaturgiája van, a saját sávján ugyanazt képes megjeleníteni, mint amit a színek, a formák, a tárgyak, az emberi testek. A csend is külön történetté lesz: az válik fontossá, aminek nincs aláfestése. Akárhogy is jelentéses és dinamikus: mégis, a zenék s a Satie-féle dallam, mint egy nyomuló, filmes Morricone-zengetés ül rá néha a játékra, ami időnként maga is hozzá lassul a zenéhez, vagy csak kivárja, hogy lecsengjen. (A legrosszabb mozzanat, amikor úgy bújna ki a hatása alól, hogy szinte a nadrágletolásig is eljut egy poénnál.)
Pedig - de talán nincs is itt ellentét, nem kell a kötőszó - a színészek kiválóak. A három páros ritmusban, mozgásban, a szinte nagytotálban tartott szobabelsőkben vagy a kútba dobás körüli perpatvarban a „vicces figurából" karakterré, emberi helyzetté tolja felfelé az alakokat. Szvrcsek Anita, Szoták Andrea, Holocsy Katalin, Tóth Tibor, Fabó Tibor, s Móka anyjaként Varsányi Mari nem mesefigurát állít elő egy színes-szagos népmesealbumból, hanem valódi akarást, valódi irigységet, valódi halálfélelmet és a valódi szerelem emberfeletti erejét mutatja fel. Ebben a sokféle értelemben emlékezetes előadásban nem ironikus keret, hanem a csudálatos dolgokkal szembeállítható hétköznapi tapasztalat lesz az estétől reggelig lezajló történetet kidoboló Dobos nótája: „Én a babámtól jövök, / Kit igazán szeretek".
Budai Katalin
Tamási zongorán | Komárom: Énekes madár
fotó: Szkárossy Zsuzsa
------------
Kisvárdai Lapok 2009. 2.szám
Magyar Színházak XXI. Kisvárdai Fesztiválja
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.