Az én színházam

A POSzT-díjazott Trill Zsoltot a Kisvárdai Fesztiválon ezúttal a beregszászi társulat színeiben láthattuk volna Az ember tragédiája című darabban - ha az előadást el nem mossa az eső... A kétlaki színművésszel Sőregi Melinda beszélgetett.

Trill Zsolt
Fotó: Ránki Dániel [origo]

- Biztosan sajnáljátok, hogy elmaradt az eső miatt a Tragédia-előadás.

Trill Zsolt: A mi színházunkban minden előadás rettenetesen fontos. Van úgy, hogy évekre elfelejtődnek előadások, amiket bármikor elő tudunk venni, ezért mindig van valamilyen szintű frissessége a dolognak, éberen tartja az embert. A Tragédia, amit még 1998-ban mutattunk be, most azért lett volna talán jó, mert egy évvel ezelőtt játszottuk utoljára. Annak idején nagyon-nagyon sokat játszottuk, és ez akarva-akaratlanul is lerakódik, nyomot hagy az emberben. Persze bizonyos dolgok eltűnnek, de lényegét tekintve mindig ott munkálkodik belül. Most, amikor újra elővettük a Tragédiát, egy csomó dologgal szembesültünk, hogy mit kéne másképp csinálni. Jó volt megtudnunk, hogy a római és a görög színt valahogy meg kell oldanunk. Ma is lett volna egy pici lépés afelé, hogy ez megtegyük. És még az az öröm is benne van, hogy együtt játszhatunk a beregszásziakkal...

- Melyik a te színházad most? Beregszász vagy Debrecen?

Trill Zsolt: Hát nézd, a beregszászi mindig az én színházam lesz, engem innen ki lehet rúgni, el lehet küldeni, elmehetek, de ez akkor is az én színházam. Ezt senki nem tudja elvenni tőlem.

- De Debrecenre nem mondod, hogy az én színházam...

Trill Zsolt: Ez alakulóban van. Voltak már olyan pillanatok, amikor jól éreztem magam, de még nem tudom azt mondani, hogy az én színházam. Nézd, emberek jöttek ide össze sok-sok helyről, és hatunk egymásra, jobb vagy rosszabb értelemben. Ezt a harcot meg kell vívni, de látok előrelépést, például azt, hogy izgalmas rendezőket hívnak a színházba.

- De meg is akarod vívni a harcot? Maradsz?

Trill Zsolt: Hogy meddig maradok? Ha ezt tudnám, én lennék a legboldogabb. Számomra az a legizgalmasabb Debrecenben, hogy találkozhatok olyan rendezőkkel, akikkel Beregszászban nem biztos, hogy tudnék... Például Rizsakovval dolgozni a Viharban lenyűgöző élmény volt: szereti a színészt, imádja, nem telepszik rá, kérdéseket tesz föl saját magának, nekünk, a nézőknek, olyan kérdéseket, amik lényegiek. Úgyhogy emiatt nagyon jól érzem magam, de azért a debreceni még nem az én színházam...