Ez az a hely. Nem nagy, nem kicsi. Épp az enyém (név tetszés szerint behelyettesíthető: Gézagyerek, Banda Lajos, Szomszéd Jani satöbbi; tér, idő alig számít, hiszen esetleges), az alfája én vagyok, az origója én vagyok, az ómegája én vagyok.
fotó: Szkárossy Zsuzsa
Tulajdonképpen rendjén van így minden: innen nyílok ki, ide zárkózom be; innen figyelek, ide gyűjtöm vissza, amit láttam. És hogy például ami a Banda Lajosnak a tokaalja-szalonna, ami a Gézagyereknek a vajas kenyér párizsival, az énnekem micsoda?, hogy ami a Herda Pityunak a szesz, a cigaretta, ami a Vizikének a koszlott tangóharmonika, az énnekem micsoda?, ezt rágom-vizsgálom ezúttal, mert végső soron ennek átgondolására kényszerít rá Bérczes a szabadkaiakkal. Hogy önmagam istene vagyok, azt mondják. Hogy a búgócsiga pörgésébe (tudniillik az élet rendjébe) belényúlni veszélyes; hogy a búgócsigát ha kizökkentik s a fiókba teszik, ha helyére munkástáskát adnak a kézbe, ha úgy tekintik a hibát, mintha ott se volna - pedig ott van! -, abból jó nem származik.
Hogy körbe forog minden, s hogy közben középen én (név tetszés szerint..., satöbbi) állok, fekszem, ülök, vagy csak így: létezem, finoman tudatják velem a lassan tempós két és fél órában, mindenekelőtt Sárkány Sándor díszletével, mely körtér; melynek karimáján közlekednek, mozognak minduntalan mások; s melynek középpontjában trónol: a Nap, vagyis a Gézagyerek (név..., satöbbi). Naiv bölcs, aki egyedüliként látja tisztán a fontos dolgokat - s körülötte sürög holdja, az anya, akiről tulajdonképpen írandó vagyok.
Vicei Natália a neve (ezúttal nem behelyettesíthető!) a színésznőnek, aki ezt a bizonyos Rózsika nénit a színpadon eléli, hosszú, ritka kegyelmi pillanat módjára: a szerep mindenestül rátapad a színészre, az arénaszerű tér perifériájára, közénk, nézők közé kiülve is úgy viseli a hibás gyerek anyaságát, akár a bőrét, mérhetetlen koncentrációval, mégsem mesterkélten, hanem a civilitás illúzióját keltő természetességgel. Két keze, mellyel a Gézagyerek abroszát díszítő piros G betűket hímezte, kezdetben hálásan rázza a főnök Laci kezét, de hamarosan álla alatt kulcsolódik össze, mert ő az első, aki megsejti: itt tragédia készül, ha kicsinek, jelentéktelennek tűnő is csupán. De végigcsinálja, amit a sors, az Isten őrá kirótt - a hold mit is tehetne mást, mint napja körül kering -, s mint életében bizonnyal sokszor, a beteg gyerek születésénél, a férj halálánál mondjuk, a padlóról végül mégiscsak feláll, ő, az anya, nem nagy, nem kicsi, én (név..., satöbbi) vagyok az alfája, az origója, az ómegája. Őhozzá pedig vissza lehet menni, hiába is nem javítja ki az Isten a hibát, amit a teremtésben benne hagyott, ha egyáltalán.
És akkor tulajdonképpen rendjén van így minden.
Markó Róbert
Más hibák, más holdak | A Gézagyerek - Szabadka
--------
Kisvárdai Lapok 2009. 4. szám
Magyar Színházak XXI. Kisvárdai Fesztiválja
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.