Fesztiválokon notórius résztvevője vagyok a szakmai beszélgetéseknek. Ha valamiért szeretem a színházi fesztivál műfaját, az többek között éppen amiatt van, hogy a fesztivál a néző-, befogadó közönségből értelmező-, beszélgető közösséget generálhat.
Egy ilyen közegben közvetlenebbül, gyorsabban és több felületen találkozhatnak az előadásokról szóló vélemények, élmények, lelkesedések és háborgások, ennek pedig a kocsmai beszélgetések mellett egy koncentráltabb terepe a délelőtti találkozás. Kisvárdán régebb kiértékelőnek nevezték a délelőtti szakmai beszélgetést. A kifejezést újabban nemigen hallani, a tavalyi fesztiválon azonban az aktuálisan górcső alá kerülő előadás alkotói részéről még mindig érezhető volt egyféle előzetes szorongás, félelem attól, hogy mi hangzik el a szolgálatos „kiértékelőktől". Ez ugyanis talán nagyobb súllyal, jelentőséggel bírt, mint hogy mit ír a Kisvárdai Lapok, vagy hányszor tapsol vissza a közönség.
Az idén mintha súlytalanabbá vált volna ez a történet: az érdeklődés is csökkenőben van (talán csak az újvidékiek előadásairól szóló beszélgetésen volt teltház), egyre kevesebb kritikus, újságíró, színházi alkotó egyre nagyobb csendben vesz részt rajta.
Az első beszélgetésen, amikor az Énekes madár volt a téma, még Nánay István markánsan megfogalmazott - Pinczés István felvezetésétől gyökeresen eltérő - hozzászólása keltette azt a feszültséget, aminek a mentén tétje, ereje lett a beszélgetésnek. Ez az erőtér azóta kevésbé rajzolódik ki. A vitaindító felvezetései többszörös körmondatokban fogalmazódnak meg -igyekeznek a darabelemzéstől az előadás stílusának, eszközeinek az elemzésén át a világítástechnikáig az alaposság igényével átfogni egy-egy előadást (a körmondatokba valahogy mindig belekerül egy utalás a Godot-ra várvá-ra 
). Azután több szerep jut az alkotóknak - s ez mindenképp pozitívum -, akik többé-kevésbé már felszabadultan beszélhetnek a próbafolyamatról, az előadás megszületésének körülményéről. Így megtudhattuk pl., hogy a komáromiak Énekes madarában a napraforgók a nézők fele fordultak volna az előadás végén (az eredeti szándék szerint), hogy Gyarmati Kata a második felvonásból, „visszafele" írta meg a Hét nap a világ első részét, hogy lett volna esélyünk, hogy a Terápia szereplőit mégis lássuk meztelenül, ha a rendező egy éjszaka nem vonta volna vissza ezt az ötletét, hogy mennyire hiányzott a csíkiaknak a nézőtéri középső járás A kék madárban stb.
Nem hiányzik az erős kritikai hangvétel, a szigorú szakmai terminológia - ettől a színházi alkotók mindig is idegenkedtek. Jó, hogy kevésbé görcsösen, magyarázkodóan beszélhetnek magukról azok, akiknek a munkáját itt van szerencsénk megnézni. Talán csak a beszélgetésnek az a - vitából, problémafelvetésből, lelkesedésből és elutasításból álló - erőtere (izgalma?) hiányzik, ami nem hagyna kétséget afelől: ebben a buliban mindannyian érintettek vagyunk, bárhonnan is nézzük a színteret.
Fazakas Márta
fotók: Szkárossy Zsuzsa
---------
Kisvárdai Lapok 2009.
Magyar Színházak XXI. Kisvárdai Fesztiválja
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.