„Ez a vérbő, (tragi)komikus történet bárhol játszódhat, ahol élők és holtak, csalatások és csalások, vitális özvegyek --- nők és férfiak -- téblábolnak a maguk bonyolult, és remélhetőleg hosszú öregkora felé.
Bárhol, bármely nyelven könnyen megbillen a sztereotípiák, bejáratott élethazugságok egyensúlya, s kivillan, a pőre magány, az esendőség, a halálfélelem, mint valami ózonlyukon, amit aztán sírva-nevetve befoltoz az életösztön, a szeretet- és szerelemvágy, a vágy a saját, egyedi, bombabiztos közhelyeink iránt. Engem (a nagyszerű színészeken túl) ez érdekelt ebben a darabban, valamint az, hogy meg tud-e szólalni, és miképpen szólal meg magyarul a négy rivális nő és csábítójuk, mit tudnak, illetve mit tudok én, mint a magyar változat írója hozzáadni az ismerős, tehát teherbíró alaphelyzethez."
Parti Nagy Lajos
Mindig van mit javítani
Doris, aki a leginkább ragaszkodik elhunyt férjéhez. Tulajdonképpen ő a „motorja" a temetőlátogatásoknak. Nem fél az egyedülléttől, büszke arra az életre, amit leélt. Időnként rendetlenkedik a szíve, így leginkább rá vigyáznak a többiek. Hatalmas igazságérzettel bír: ami a szívén, az a száján. Doris szerepében Margitai Ági.
- Látom, hogy borzasztó fáradt. Tegyük át máskorra a beszélgetést?
Margitai Ági: Tulajdonképpen minden nap ez van. Viszont ma próbáltunk először úgy, hogy lejátszottuk egyben az egészet, nem álltunk le. Délelőtt és este: ez ma összesen nyolc és fél óra kemény próba volt. Elfáradtam. A nagyszínpadon még csak az elején próbáltunk, két vagy három alkalommal, utána a stúdióban dolgoztunk. Ma viszont újra a nagyszínpadra kerültünk: ilyenkor minden ismeretlen, mások a járások, nagyobb a tér, meg kell szokni távolságot, a díszletet, a bútorokat... És még a szöveggel is küszködünk, főleg, hogy Parti Nagy Lajos nyelvezete nagyon speciális. Halálpontosan kell mondani ahhoz, hogy megéljen a szépsége és az izgalma. Fehér Gyuri mondta nekem egyszer, amikor már fújtam a szöveget: „Nem tudod a szöveget! Tudod, de nem eléggé!" Akkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy soha nem kell a következő mondatra gondolni, mert annyira az enyém már az egész. Ahol most tartunk, ez még megengedhető, mert van két hetünk.
- Akkor jól beletrafáltam, ez a legnehezebb időszak... Első összpróbák, először színpadon.
Margitai Ági: Tulajdonképpen sokszor nehéz. Elkezdeni is nehéz, aztán a vége előtt, amikor tudod, hogy még valami nem jó... De a színészetben az a szép, hogy bármi történik, bekapcsolnak az ösztöneink, és isteni dolgok sülhetnek ki a rögtönzésekből! Persze ez nem jelenti azt, hogy másnap ugyanazt vissza lehet hozni. Ahhoz sok próba kell. Főleg egy ilyen tűpontos vígjáték esetében.
- Igaz, hogy még van két hét, de vannak olyan pontjai az előadásnak, amiről úgy érzi, hogy még nincs meg?
Margitai Ági: Az emberben ez az érzés sokáig mozgolódik. Sosem a premierre lesz kész egy előadás. Hiába siker valami a bemutatón, mindig lehet rajta javítani. Egy komédiára meg pláne igaz, mert próba közben nem tudjuk, hogyan viselkedik majd a közönség. Nem tudjuk, mire hogyan reagálnak majd, ilyenkor fokozatosan rendeződnek át a hangsúlyok, alakulnak új poénok.
- Hogyan lehet elkerülni, hogy egy idő után ne csapjon át rutinba? Főleg vígjátékoknál lehet látni unásig ismert színészi eszközöket.
Margitai Ági: Minden darab más. Másról szól, még akkor is, ha valamihez hasonlít. A szakmát tudni kell, csak jól és jó helyen szabad alkalmazni bizonyos eszközöket. És mindig meg kell találnia az embernek saját magában, hogy egy-egy darabban mi az érdekes, a különleges, hiszen mindegyiknek megvan a saját szaga, íze. Az nem lehet ugyanaz. Más a kor, mások az emberek, a kapcsolatok. A szerep szerint is, meg a kollégákkal is. Nem lehet egyforma. Viszont az még nem fordult elő velem, hogy en-suite játsszak egy darabot, ahogy Nem Yorkban meg Londonban szokták. Háromszázas szériákat nyomnak le úgy, hogy hetente nyolc előadás van ugyanabból. Azt nem lehet egyszerű frissen tartani! Egyszer azért kipróbálnám, bár nem biztos, hogy olyan jó lenne.
- A mai próbán az utolsó jelenete után lejött a nézőtérre. Nem volt egy kicsit morbid végignézni, hogy a sírja fölött beszélgetnek a többiek?
Margitai Ági: Hozzá vagyok szokva... Az utóbbi öt szerepemből négyben meghalok. A Tiszta viccben halálra röhögöm magam, az Emésztő tűzben, amit Egerben játszottam, két szerepem van, és mindkettő meghal. A Celestinában Tatabányán is meghaltam, bár abban volt egy olyan dramaturgiai csavar, hogy a végén kiderült, mégsem halt meg senki. Egyedül a Bárkában, a Dogville-ben nem halok meg.
- Doris karakterének a legfontosabb tulajdonsága a hűség. Az ő számára a férje az egyetlen ember, még négy évvel a halála után is. És azt mondja, ő úgy élte az életét, hogy nincs mit szégyellnie, van mire emlékeznie. Fontosak az emlékek?
Margitai Ági: Persze, de bennem civilben inkább az a nyitottság van, amit a darabban Ida képvisel, hogy az életben mindig történhet valami. Nem vész el, amit eddig átéltél, nem kell semmivé tenni, ami gyönyörű volt az életben. Lehet ragaszkodni az emlékekhez, jó érzés visszagondolni, de nem szabad csak abból élni. Amíg minden megy tovább, előre kell nézni, nem hátra.
- Ilan azt mondta, maga volt az egyetlen, akit nem látott még színpadon. Maga ismerte Ilan korábbi munkáit?
Margitai Ági: Egy előadását láttam a Vígszínházban, Az élet mint olyant. Az nagyon jó volt. És hallottam, hogy milyen siker a többi. Valaki nagyon mondhatta neki, engem hívjon erre a szerepre! Nem tudom, ki volt az, de annak köszönöm. Mert nagyon jó. Ha lehetek én is morbid: halálosan élvezem!
Lehet egyedül élni, de minek?
Takács Katival ülni jó. Nem interjút ad, hanem beszélget. Bevallom neki, hogy már szinte mindent megkérdeztem a többiektől, nincs olyan szeglete a Sírpikniknek, amit ne ismernék. És elmondom azt is, hogy amikor beültem a tegnapi összpróba végére, nem gondoltam, hogy fél óra múlva könnyeket kell visszanyelnem.
Takács Kati: Persze, a komoly részeket könnyebb játszani! - vágja rá rögtön - Valahogy abban nagyobb a gyakorlatunk. A drámairodalomban jóval kevesebb komikai szerep van, mint drámai. Arra kell ráeszmélnünk, hogy a könnyű műfajt sokkal nehezebb játszani.
- Igen, de ez tudható.
Takács Kati: Jó, de amikor az ember csinálja, akkor újra és újra rájön. Aztán amikor elérkezik ez a melodramatikusabb rész, hamarabb megtaláljuk magunkat. De lehet, hogy csak most látom így... A darab elején zajlik az élet, éljük a hétköznapokat, froclizzuk egymást. Aztán belép a férfi, és megbolygatja ezt a „tyúkólságot". Ez az utolsó nagy jelenet igazi összecsapás a három nő között, talán egyfajta próbája is a barátságuknak. És nagyon jó, hogy Margitai Ágival és Bánsági Ildivel ilyen jól érezzük egymás gondolatait. Ildivel egy színházban vagyunk, de az idei évadtól eltekintve nem játszottunk együtt nagyon sokat. Most viszont sok új színét ismertem meg az ő emberségének - ezeket a pillanatokat meg kell őrizni. Ez nekem egy ajándék ebben a produkcióban.
- Fontos, hogy közeli viszonyban legyél azokkal, akikkel dolgozol?
Takács Kati: Nem feltétlenül a barátságtól függ, hogy jól sikerül-e valami. Vadidegen emberek is csodálatos dolgokat tudnak összehozni, ha jól tudnak együtt működni. Inkább becsülni kell egymást. De amikor ez pluszban megvan hozzá, az nagyon jó. Itt most mindenki ismeri egymást, régóta a pályán vagyunk, ez nagyon klassz munka, ilyen szempontból is.
- Civilben kerültél már olyan helyzetbe, mint az általad játszott Ida? Hogy valaki látványosan le akar csapni a kezedről egy pasit?
Takács Kati: Főiskolás koromban kétszer is, de már nem emlékszem rá pontosan. Ki kell deríteni, hogy a másik mit akar. Ha olyan a helyzet, úgy lépek hátra, mint a szél! Ha komolyan vesszük, akkor nem szeretek játszmázni. Persze a pasik szívesen kacsintgatnak többfelé is, pláne fiatalabb korban. Jól jön nekik, ha több nőnek tetszenek.
- Úgyis a nő választ - mondják ezt általánosságban.
Takács Kati: Ez nem ilyen egyértelmű. Mondjuk inkább: a férfiak képtelenek dönteni, ezért lehet így. Nem vagyok az a cápa-típusú nő. Egyébként azt mondják, hogy mostanában a lányok eléggé pasi-lenyúlósak.
- Egy csomó értéket fölvonultat a darab: barátság, hűség, kitartás, küzdés, őszinteség... Különböző értékrendeket is megmutat. Mi áll hozzád legközelebb a darabból? Mivel tudsz leginkább azonosulni?
Takács Kati: Szerencsés eset: a saját szerepemmel. Az életet nem lehet szorongva leélni. Ami még hátra van, abban nyitni kell. Az édesapám 90 éves korában halt meg. Még az utolsó pár évében is arról beszélt, hogy mik a tervei. Én is ilyen vagyok, és a szerepemben, Idában is ez van meg. Képes arra - bár lehet, hogy ez egy megalkuvás -, hogy jó helyre elrakja a múltat, és tovább éljen, egy új társsal. Azt mondja, nem bír egyedül élni. Én tudok, de minek? Meg kell osztani valakivel az élményeket. Megkeseredik az ember, ha sokáig van egyedül. A másik dolog, amivel maximálisan azonosulni tudok, az a humor. Csak így lehet élni. Valamikor ezt elfelejti az ember, és belesüllyed a saját problémáiba. És akkor kell valami löket. A humor ilyen. A fiamnak nagyon jó humora van, hihetetlen, milyen dolgokkal tudja arrébb pöccenteni a nyavalygásaimat!
- És az emberi kapcsolatok? Az, hogy ez a három nő annyira ragaszkodik egymáshoz, hogy bármi történjék is, ők szerdánként kimennek a temetőbe „sírpiknikezni"?
Takács Kati: Soha nem volt ilyen rendszeres és hagyományőrző kapcsolatom senkivel, hogy márpedig minden hónap első péntekén találkozunk. Ehhez kell egy bizonyos kor, vagy egy megrendítő dolog. Amikor az ember azt érzi, hogy kevesebb van előre, mint ami már megvolt, akkor megjelöli a perceket, odafigyel arra, hogy teljességet találjon. Van egy általános iskolai barátnőm, akivel néha-néha találkozgattunk. A húga halála óta sűrűbbek lettek ezek a találkozások, az valahogy nagyon összekötött bennünket. Ezek különös dolgok. Fiatalon csapongva éltem, ment minden magától. Most azért már odafigyelek ezekre a dolgokra.
- Mi a megérzésed, hogyan fogja venni a közönség?
Takács Kati: Biztosan nagyon jól. Voltam most a zöldségesnél, kértem, hogy tegyen félre nekem borsót, hogy még legyen belőle, amikor próba után megyek haza. Kérdezte, hogy mit próbálok. Mondom: Sírpiknik. Erre ő: „Hű, de jó címe van! Ezt meg fogom nézni!" És igen, szerintem sokan meg fogják nézni, mert arról szól, hogy hogyan is gondoljuk azt a valamit, amit életnek hívunk.
A színész számít igazán
Ilan Eldad visszatérő rendező Magyarországon. Igazán sikeres előadások fűződnek a nevéhez, hatszor rendezett a Budapesti Kamarában, kétszer a Vígszínházban, most pedig - a Hat hét, hat tánc után - másodszor dolgozik a Tháliában. Helyszín: egy kávézó a Hajós utcában, idő: az első összpróba után.
- A magyarországi rendezéseit figyelve föltűnt, hogy általában kevés szereplővel dolgozik, a darabok többnyire a magányról, az emlékezésről vagy az együttélés problémáiról szólnak. És mintha a női darabok lennének túlsúlyban: Anna Frank naplója, Rose, Amy világa, Találkozás, és most a Sírpiknik.
Ilan Eldad: Az nem szempontom, hogy férfi vagy nő a főszereplő. De az való igaz, hogy a kevés szereplős, kamarajellegű darabokat szeretem, ahol a viszonyok a fontosak. A színész-központú színházban hiszek, ahol nem a díszlet, a világítás, a látvány a főszereplő, hanem az ember. Magyarországon az első rendezéseim a holocaust témát járták körül. Az Anna Frank naplója volt az első rendezésem. Ez a történet végigkísérte az életemet, a feleségem a Broadway-n játszotta Annát, még sok évvel ezelőtt. Gyönyörű történet, több évig ment a Budapesti Kamarában, özönlöttek rá a fiatalok. Aztán jött a Rose és a Johnny háborúja. Utóbbi egy kifejezetten pacifista darab volt. Azt látom, hogy Magyarországon többnyire olyan kép él Izraelről, hogy egy militarista nemzet, mindig fegyverkeznek, háborúznak. De ez egyáltalán nem így van. Úgy gondoltam, ha idejön egy rendező Izraelből, meg kell mutassa a másik oldalt is.
- A Sírpiknik hogyan jött a képbe?
Ilan Eldad: Ezt rendeztem már, a Tel Aviv-i Nemzeti Színházban ment három évig, óriási sikerrel. Nagyszerű a történet, és remek lehetőséget kínál három, hatvan év körüli színésznőnek. És mint tudjuk, az ilyen darabok elég ritkák.
- Más a magyar változat, mint az eredeti, amerikai darab?
Ilan Eldad: Egy kicsit igen. Főleg a nyelvezete. A nyersfordításon azt éreztük, hogy „túl amerikai" az egész. Egy kicsit kelet-európaibbá tettük, hogy lejöjjön róla az a cukormáz, ami az amerikai darabokat jellemzi, hogy előbújjanak azok az alsóbb rétegek, amelyek az emberi sorsokat mélyebben mutatják meg. Más az európai ízlés, a túl rózsaszín, túl giccses szituációk, mondatok itt idegenek, egy csomó dolgot egy gesztussal, egy pillantással el lehet mondani. És persze, más a humora is. Parti Nagy Lajos zseniális magyar szöveget írt, pontosan tudja, hogy a magyar fül és szív mire vevő, mit érez igazából a sajátjának.
- Hogyan találja meg a megfelelő színészeket egy-egy előadáshoz?
Ilan Eldad: Rengeteget járok színházba. A várost már megnéztem, a Duna-korzón már sétálgattam... A viccen túl: ha egy rendező külföldön dolgozik, tisztában kell lennie az ország színészeivel. Az persze természetes, hogy az izraeli színészek munkáit ismerem. És ahhoz, hogy itt is teljes bizonyossággal kioszthassam a szerepeket (márpedig a szereposztás szinte eldönti az egész előadást), tájékozódnom kell. Bánsági Ildit például Szolnokon néztem meg Maugham Színház című darabjában. Akkor eldöntöttem, hogy meg kell rendezzem neki Nádas Péter Találkozását. Margitai Ági volt az egyetlen, akit még sosem láttam színpadon, mert akkor épp nem játszott Pesten, amikor itt jártam. És örülök, hogy hallgattam arra, aki ajánlotta. Csudálatos színésznő! Szinte nem is kell megmondjam, hogy mit szeretnék, azonnal érti néhány szóból. És fordítva is igaz: ha elakad, nem nagyon kell magyaráznia, hogy mi a baj, pontosan látom.
- Az elmúlt években akárhányszor szóba került, mindig csak azt hallottam: az Ilannal milyen jó dolgozni. Ez miért lehet?
Ilan Eldad: Nem tudom. Bemegyek, és ott vagyok. Nincs különösebb rendezői módszerem. Szerintem a rendező legfontosabb dolga, hogy alkotói légkört teremtsen. Ez nem mindig megy automatikusan, időnként pszichológusként is föl kell lépjek, persze észrevétlenül. Nem szoktam diktálni, semmi értelmét nem látom, hogy begörcsöltessem a színészeket. Persze vannak viták, mert nem gondolhatja mindenki ugyanazt. De ha bízom a színészben, és nem akarom mindenáron ráerőltetni azt, amit én szeretnék, akkor ő is megbízik bennem. Sosem mutatom meg például a színpadon, hogy mit akarok látni. Hagyom, hogy dolgozzanak, meghallgatom a véleményüket, és ha az, amit ők javasolnak, jobb, mint amit én elgondoltam, akkor nem erősködöm. Nekik kell jól érezniük magukat estéről estére, minden pillanatban. Ha görcsös, erőszakos légkörben készül el valami, akkor nem valószínű, hogy az előadások boldogságosan telnek majd el.
- Azon túl, hogy jó az alapanyag, és jó szerepeket kínál, mi az, amitől mindenképpen meg szerette volna csinálni a Sírpikniket nálunk is?
Ilan Eldad: Talán az, hogy én magam végigkísértem édesanyám özvegységét egy életen át. Miután a táborból visszatértünk, megtudtuk, hogy édesapám soha nem jön vissza. Elég felnőtt voltam már ahhoz, hogy megértsem édesanyám egyedüllétét, a szeretet és támasz iránti vágyát. A Rose-zal kapcsolatosan Magyarországon is közel kerültem olyan Rose-okhoz, akik a háború következményeképpen maradtak egyedül. És ugyan a Sírpiknik egy nagy kacsintás, nevetés, szórakozás, de a mélyén beszél a magánytól és az öregségtől való félelemről, a szeretetéhségről, a hűségről, a barátságról... Ez az, ami engem vonz. Ma már nagyon nehéz egyszerre értékálló és szórakoztató színházat csinálni. Nehéz a közönséget valóban megnyerni. Remélem, olyan előadásokat tudok létrehozni, hogy a nézők az előadás másnapján a reggelinél még emlékeznek arra, hogy mit láttak.
-------------
Egyből kettő
Mildred, 35 körüli bombázó - ez áll a szövegkönyv elején. Huszonkilencnek vallja magát, mindenről megvan a maga véleménye, egy kicsit szemtelen, de ez nem tűnik föl neki. Ida fodrászatában dolgozik, éppen a darab kezdetéig, akkor ugyanis fölmond. Később még találkozunk vele, Sam eseti „álca-nőjeként". Vagy nem is annyira álca? Mildred, azaz Létay Dóra adta meg a választ.
- Két hét múlva bemutató. Hogy álltok?
Létay Dóra: Viszonylag könnyű a helyzetem, csak két jelenetem van. Ámulva nézem a többieket, akik végig bent vannak. Mennyiségileg, koncentrációban és jelenlétben nagy falat. Épp ma néztem, hogy olyan, mintha több hónapja készülne már az előadás, pedig alig egy hónapja kezdtük az egészet. Ráadásul nem is minden nap volt próba, mert elég nehéz mindenkit egyeztetni, így gyakorlatilag feleannyi próbaidőnk van, mint amit a naptár mutat. Szinte hihetetlen, hogy ennyire jól állunk. Legalábbis, én ma már nagyon jól szórakoztam.
- Szoktál bejárni próbát nézni, ha épp te nem is vagy kiírva?
Létay Dóra: Szoktam. Tanulságos dolog, élmény őket nézni! Zseniális a szöveg, tiszták a szituációk, isteni a szereposztás, mindenki az, amit játszik, nem kell senkinek erőlködnie. Nincsenek nagy kételyek, mint olyan sokszor, nem nézünk össze rémülten, hogy „Úristen, ebből mikor lesz valami?". Igaz, ez nem is a nyári vígjátékokra jellemző probléma... Bár, volt már olyan tapasztalatom is, amikor egy könnyedebb előadás borzasztó nehezen állt össze, vért izzadtunk vele. Nehéz volt megtalálni a megfelelő szituációkat, valahogy a színészek sem voltak annyira együtt. Sok mindenen múlik, hogy összejön-e vagy sem. Néha látszólag a legkönnyebb darabok születnek meg a legnehezebben.
- Azt mondod, könnyű a helyzeted a két jelenettel. Szerintem meg nem, hiszen ez két zárt jelenet, sűrítve kell megmutatnod egy figurát.
Létay Dóra: Én nagyon szeretem, amikor egy előadásban csak két-három jelenet van arra, hogy hozzak egy szerepet, és pontosan eljátsszak egy szituációt. Mivel mennyiségileg nem olyan sok a dolgom, el is szöszölhetek, van időm arra, hogy kidolgozzam ezt a két jelenetet. Eredetileg egyébként csak egy jelenete volt Mildrednek, a legvégén. Amikor Orlai Tibor fölhívott tavasszal, nem mondott semmi konkrétumot, csak annyit, hogy Parti Nagy fordítja, és Ilan Eldad rendezi. Egyből azt mondtam, hogy boldogan jövök. Egyrészt örültem, hogy újra próbálhatok színházban, másrészt nagyon szeretem a nyári munkákat. Tibor elküldte a nyersfordítást - még csak az volt kész -, amitől egy picit megijedtem, mert azt láttam, hogy Mildred bejön a hetvenötödik oldalon, és kimegy a nyolcvanadikon. Mire a nézőtéren valaki fölvesz egy leejtett zsebkendőt, már nem vagyok bent... Kiderült, hogy már íródik az első jelenet, mert ők is úgy gondolták, hogy akkor van értelme ennek a szerepnek, ha van még valami sorsa ennek a nőnek, ha többet tudunk meg róla.
- Bántott volna, ha ilyen pici marad a szerep?
Létay Dóra: Nem a mennyiség a lényeg. Ez így önmagában dramaturgiailag volt teljesen lényegtelen, és nem is volt mit játszani. Csak annyi volt a funkciója, hogy még kínosabb legyen a helyzet, amikor a férfi megjelenik egy fiatal csajjal. Akiről viszont addig szó sem volt. Mégis mindenki rácsodálkozott: „Mildred, te mit keresel itt?" Nem volt érthető, hogy ki ez és mit csinál. A nézők meg pláne honnan tudták volna? De szerencsére ez megoldódott.
- A szövegben elhangzik, hogy voltak együtt vacsorázni, meg egyszer kirándulni. Szerinted komolyan gondolná ez a férfi ezzel a nővel, vagy csak azért kezdett vele, hogy bosszantsa a másik hármat?
Létay Dóra: Azt hiszem, inkább a nő nyomult, ő akarta volna jobban ezt a kapcsolatot. A férfinak nyilván legyezgeti a hiúságát, hogy egy fiatal nőnek ennyire bejön, de ha komolyabbra fordulna a dolog, a férfi leszerelné a nőt. Csak kellemesen eltöltötték együtt az időt, de szerintem a pasi egyáltalán nem gondolt arra, hogy ez egy induló kapcsolat.
- Hogy érzed magad a próbákon? Belecsöppentél egy olyan társaságba, akik évtizedek óta ismerik már egymást.
Létay Dóra: Hát, én sem annyira csöppentem! Bánsági Ildin és Egri Mártán kívül mindenkivel játszottam már. Margitai Ágival Miskolcon találkoztam, akkor kezdtem a pályát. Az első darabomban, a Háromlevelű lóherében a tanáromat játszotta, rengeteget segített, nagyon jóban lettünk. Két évig dolgoztunk egy színházban. Takács Katival az Ármány és szerelemben játszottam, szintén Miskolcon, ő volt Lady Milford, én meg Lujza. Gálffival Sopsits Árpádnál forgattunk együtt, a Torzók című filmben. Mártival is ismertük egymást, de még nem játszottunk. Ildi volt az egyetlen, akit most ismertem csak meg személyesen. Persze, szinte mindenben láttam. Egyáltalán nem érzem magam zavarban, jó hangulatúak a próbák. Mindenki nagyon helyes és elfogadó. Jó és megnyugtató ez a helyzet.
---------
Amikor a szerep eltalál
Ida, a fodrásznő. Az ő szalonjában játszódik a darab egy jelentős része. Igazi, megfontolt úrinő, többnyire ő látja legtisztábban a dolgokat. Általában finom humorral teszi helyre a két barátnőjét, de ha a helyzet úgy hozza, keményen megmondja a véleményét. Idát felváltva játssza majd Egri Márta és Takács Katalin. Először Egri Márta beszél a szerepről.
- Mennyit látsz már a figurából?
Egri Márta: Az ívét látom előre. Színházilag nagyon jó az alaphelyzet: egy nő egyedül él, néhány éve meghalt a férje, akinek kijár a sírjához a barátnőivel együtt, beszélget vele. És hirtelen belép az életébe egy hús-vér férfi, akit ráadásul régóta ismer, hiszen egy iskolába jártak. Több mint húsz éve nem látták egymást, és egyszer csak ott áll előtte. A való életben erre szoktuk mondani, hogy nem szabad föladni, soha nem késő. Hány ilyen esetet tudnánk mondani a saját környezetünkben? Ilyenkor az ember kibomlik, ellágyul, elkezdi újra élvezni az életet. Ida egyébként visszafogott, nem bírja, ha csúnyán beszélnek előtte, ha hangoskodnak, veszekednek. Egy disztingvált üzletasszony, egy fodrásznő, aki minden szerdán kimely a férje sírjához, és valószínűleg a két barátnőjén kívül nincs más, akivel beszélgethetne. És ebbe ez élethelyzetbe csöppen bele egy férfi.
- Ő lesz az egyetlen, akinek rendbe jön az élete?
Egri Márta: Igen, de ezt nagyon megszenvedi. Mert ez nem olyan egyszerű, erről sok nő tudna beszélni... Meg kell küzdeniük egymásért, saját magukkal is.
- Úgy veszem ki a szavaidból, mintha ez a szerep némileg hajazna a civil életedre...
Egri Márta: Bizonyos szempontból valóban fedi. Elváltam, már ötödik éve. Persze van családom, van két lányom, van már unokám is, de egyedül élek, ez valóban hasonló. És én is azt gondolom, hogy sohasem késő.
- Csak azért kérdezem, mert érdekel, hogy az olyan szerep, ami eléggé beletalál egy színész életébe, az könnyíti a munkát, vagy inkább frusztrál, hiszen gyakorlatilag ki kell adnod magad, még úgy is, ha a közönség ezt nyilván nem tudja.
Egri Márta: Néha könnyít, néha nehezít, de semmiképpen sem frusztrál. Amikor a Budapesti Kamarában megkaptam a Dolorest, elkezdtem olvasni, és azt éreztem, ez olyan simán fog menni, mint kés a vajban. Csak őszintének kell lennem. Az embernek föl kell vállalnia saját magát. De ezen sosem szoktam így konkrétan elgondolkodni. Minden szerepnek meg kell keresni az igazságát. Van, hogy ez az út hosszabb és nehezebb, de akkor is lehet találni egy-egy mondatot, egy szituációt, ami elkap, és amiből eszembe jut egy csomó minden, rátalálok, hogy hogyan tovább. Most egyáltalán nem érzek ilyen nehézséget. Olyan, mintha ezt nekem írták volna, mintha rám lenne szabva.
- Jelen állás szerint, így, a próbaidőszak elején mi tetszik a legjobban a darabban?
Egri Márta: Egyelőre a nyelvezet. Mondtam már Parti Nagy Lajos szöveget Szolnokon, amikor az Elnöknőket csináltuk, azt is ő fordította. Nagyon élveztem, bár majd' meghaltam, amíg megtanultam! És még az is jó, hogy istenien tudunk ezzel a csapattal dolgozni. Ildivel ezer éve jóban vagyunk, Margitai Ágival is, bár vele még sosem játszottunk együtt. Gálffi Lacival a Budapesti Kamarában hat évig dolgoztunk együtt Ruszt József rendezéseiben, örülök, hogy újra találkozunk. Most minden tetszik! Remélem, ez így is marad. Ez egy jó darab, jó rendezővel, általam szeretett kollégákkal. Mi lehetne a baj? Remélem, hogy sikere is lesz. Jó humora van; nagyon ránk fér manapság, hogy humor vegyen bennünket körül.
- Az sem baj, hogy nyáron kell dolgozni?
Egri Márta: Amióta nem vagyok színháznál, nem vagyok társulati tag, azóta felborult az életemben az a rendszer, hogy ősztől tavaszig próbálok és játszom, nyáron pedig pihenek. 4-5 éve elkezdtem nyáron is játszani, azóta ez nem jelent számomra problémát, a pihenésre úgyis szakítok időt. Az sokkal lényegesebb, hogy mit játszom, kikkel és hol. És most jót játszom, jó emberekkel és jó helyen.
--------
Jó, hogy összekevert minket az élet
Lucille, az egyik özvegy. Forgószélként közlekedik, bunda- és kalapmániás, ezeket a volt férje megmaradt kintlevőségeiből intézi. Gyakran összekeveri a dolgokat, a többiek csak Lady Cavintonnak hívják. Lételeme a pasizás. No persze, nem házassági célból, hanem, ahogy ő mondja: nassolni szeretne. Lucille-t Bánsági Ildikó alakítja, természetesen óriási vehemenciával és életszeretettel.
- Hogyan kerültél bele a produkcióba?
Bánsági Ildikó: Amikor decemberben Ilannal próbáltuk Nádas Péter Találkozás című darabját a Budapesti Kamarában, mesélt egy darabról, amit szeretne megrendezni. Nem említett se neveket, se konkrétumokat, de az alapján, amit mondott, arra gondoltam, szívesen benne lennék. De ez ennyiben is maradt. Aztán tavasszal újra eszembe jutott egy régi öltetem: az Elvált nők klubjának a színpadi változata. Olyan emberekben gondolkodtam, akiket nagyon szeretek, de ritkán, vagy sohasem dolgozunk együtt. Egri Márta javasolta, hogy keressük meg Orlai Tibort, hátha tud segíteni. Ő azt mondta, ezt már épp mások csinálják, de volna itt egy hasonló darab... És kimondta azt a címet, amiről Ilan is beszélt... Megkaptuk a szövegkönyvet, és miközben olvastam, állandóan azzal hívogattam szegény Mártit, hogy „Te, meghalok, ez úgy tetszik!"
- Néhány éve a Delila kapcsán beszélgettünk. Akkor azt mondtad, végre egy szerep, ahol meg tudsz mutatni olyan ismeretlen, elrejtett színeket, amelyek jó pár év alatt összegyűlnek egy nőben. Ez most ilyesmi?
Bánsági Ildikó: A Találkozásban hihetetlen mélységeket és magasságokat jártam be. Azt gondoltam, milyen egyszerű lesz ezek után egy vígjáték! Persze mindig kiderül, hogy nem az. Még nagyon az elején vagyunk, de azt látom, hogy az én figurám ezerszínű; kissé keserűen, de mindenképpen önironikusan nézi az életét. És így is kell csinálnom, mert bármennyire hiszem, hogy minden pasi énbelém szerelmes, azért az ember tudja, hogy az nem úgy van... A darabban Lucille persze erre rá is játszik, de mindig lebukik. Közben kiderül a férjével való kapcsolata; olyan dolgokat mond el, amiből arra lehet következtetni, hogy ez nem volt egy felhőtlen, szerelmi házasság. Azért tetszik, mert még nem akarja befejezni, nem akarja tudomásul venni, hogy ennyi volt. Nincs vége semminek, még élni akar.
- Közeli ez a dolog?
Bánsági Ildikó: Ez a része feltétlenül. Azokat a pontokat keresem, amikből tudok építkezni: van egy bizonyos színem, ami teljesen olyan, mint ő. Egy nagy energiahalmaz, nem bír leállni.
- Nagyon passzol hozzátok a darab. Az olvasópróbán az jutott eszembe, ezt kevesen tudnák utánatok csinálni. Olyan életerőt löktök ki magatokból, hogy az ember tátott szájjal nézi, és rohan a színészlexikonhoz, hogy nincs-e valami tévedés a születési adatoknál.
Bánsági Ildikó: Hála Istennek! Maradjon így sokáig! Egyébként ez csak nálunk van úgy, hogy egy bizonyos kor után másképp kezdenek el gondolkodni egy színésznőben. Amerikában vagy Franciaországban együtt múlnak az évek a közönséggel. Ha Meryl Streep vagy Glenn Close csinál valamit, a közönség ugyanúgy rajong értük, mint húsz évvel ezelőtt. Megnéztem a Mamma miát... a szívem megszakadt! A lányommal mentünk ki a moziból, egymásra néztünk, és csak ennyit mondtunk: „Na, ja..." Hiszen arról szólt, hogy az a nő annyi éves, amennyi, de attól még anya és nő, vannak álmai és vágyai. Külföldön nem úgy van, hogy az embert arrébb kell pöckölni, ha elmúlt 50 éves.
- Ha ez nem is az Elvált nők klubja, de olyan emberek jöttek össze, akik ritkán játszanak együtt. Mióta nem találkoztál - munkából kifolyólag - ezekkel a kollégákkal?
Bánsági Ildikó: Takács Katival viszonylag sűrűn látjuk egymást, hiszen mind a ketten az Új Színház tagjai vagyunk. Egri Mártival még egyáltalán nem játszottam színpadon, csak forgattunk együtt. De azt hiszem, nem fogok meglepődni, hiszen ha csak tehettük, megnéztük egymást. Margitai Ágival iszonyatosan régen nem dolgoztam, egészen elképesztő volt, hogy mennyire helyén vannak a mondatai, hogy azonnal birtokolni tud egy élethelyzetet. Gálffi Lacin viszont meglepődtem. Őt még a Vígszínházból ismertem, ott mindig nagy, súlyos szerepekben láttam, ez a kép élt bennem róla. Nagyon ritkán találkozunk, persze tudom, hogy az Örkényben van, hogy osztályfőnök az egyetemen, ebből azt gondoltam, hogy egy komoly, megfontolt ember. Nem tudtam, hogy a próbák alatt ennyire kellemes és ilyen jó a humora! Hihetetlen örömöt okoz a vele való munka. Az ember általában csak azokkal dolgozik sokat, akikkel egy társulatban van. Pedig olyan jó lenne időnként másokba is belefutni! Hiába szeretjük egymást, valahogy nem kever össze minket az élet. Úgyhogy most ez tényleg nagyon jó, hogy van.
- Ilannal alig fél éve fejeztétek be a Találkozást, ami egy sűrű, nehéz, életösszegző darab, szinte egy nagy monológ az egész. Ez a mostani viszont egy igazi komédia, percenként dobáljátok a poénokat. Ilan máshogy nyúl a színészhez két ilyen tökéletesen ellentétes helyzetben?
Bánsági Ildikó: Ezt még csak egy hete próbáljuk, de ebben a pici időszakban azt látom, hogy ha tetszik neki, amit csinálunk, akkor ájultan ül lent, szinte „elfelejt" rendezni, hagy bennünket játszani, próbálni, és nagyon jó érzékkel csak akkor szól bele, ha azt érzi, nem jó felé igyekszünk. Persze egy próbaidőszak eleje általában nagyon jókedvű, aztán amikor már jócskán benne leszünk, nem lesz ilyen könnyű. A Találkozás másmilyen volt: az egy sokkal statikusabb szerep - szinte végig csak ülök egy ágyon vagy egy széken -, csak kétszereplős, nekem rengeteg szövegem van. Alagutat kellett ásni a saját lelkemben, ez többnyire magányos feladat. De a próbaidőszak alatt Ilanra mindig lehetett számítani, ha valamit nem találtam. Ez pedig társasjáték, egymás nélkül nem jutunk semmire. Érvényesülni kell hagyni mindenkit. Azt hiszem, Ilan ebben is ugyanolyan jó partner lesz.
Az interjúkat Rick Zsófi készítette
fotók: Dömölky Dániel
forrás: Orlai Produkció
Ivan Menchell: SÍRPIKNIK
A magyar változatot írta: Parti Nagy Lajos
A Nők: Bánsági Ildikó, Takács Katalin/Egri Márta, Margitai Ági
A Férfi: Gálffi László
A fiatal Nő: Létay Dóra
Díszlet: Iványi Árpád
Mozgás: Király Attila
Jelmeztervező: Jánoskúti Márta
Grafika: Szöllősi Géza
Rendezőasszisztens: Lovass Ágnes
Rendező: Ilan Eldad
Producer: Orlai Tibor
Bemutató: 2009. július 06.
További előadások júliusban: 07; 08; 09; 27; 28; 29; 30
Helyszín: Thália Színház
Az előadás az Orlai Produkciós Iroda és a Thália Színház együttműködésével jött létre
