Botho Strauss - A park (r. Alföldi Róbert)

Közhely, hogy Alföldi megosztó személyiség, amióta pedig igazgatóként rendez a Nemzetiben még inkább a ténykedését ellenséges szemmel néző, a legkisebb botlására is azonnal lecsapó ellendrukkerek és az önfeledt rajongók górcsöve alá került. Én eddigi rendezői és színészi munkái alapján szimpatizáltam vele, az Oresztész, illetve a János vitéz számomra pozitív összképet nyújtó átiratai után pedig úgy gondoltam, hogy nagyot nem hibázhatok legújabb próbálkozásával sem.

Két klasszikus után ezúttal a kortárs drámához nyúlt, Botho Strauss A park című darabját egy bazinagy Minótaurusszal hirdették (egy fokkal jobb, mint az ótvaros heg az Oresztész plakátjain – egyébként a Nemzeti kreatívjai nagy általánosságban tetszenek, bár ilyen téren nekem talán a Bárka az etalon). A gárdában voltak számomra nagyobb kedvencek (Rába Roland, László Zsolt), kisebb kedvencek (Rátóti Zoltán, Schell Judit ) vagy az RTL Klubban történő devalálódása ellenére is szerintem kiváló Stohl András, szóval minden a darab mellett szólt.

Hát, mit mondjak. Minden igyekezet ellenére ijesztően üres maradt a színpad, sem a díszlet, sem a színészi játék, a sztori meg pláne nem tudta betölteni. Az egész előadás ebben a térben súlytalan és halovány maradt, mint a Sziámi a Sziget nagyszínpadán (tudom, tudom, a társadalom sekélyességet hivatott szimbolizálni a díszlet sívársága, de nekem ez nem igazán jött át.) A színészek tényleg jól adták a figurákat  - bár félve jegyzem meg, Rába Roland mintha mindent ugyanúgy játszana, vagy csak hasonló szerepeket kap és csuklóból rázza ki az őrült karakterét - , de a kezdeti lendülete a sztorinak megtört, a darab szétesett, a sztori egyre zavarosabbá és nehezen követhetővé vált.
 

Az embernek először a vérnyomása esett le, aztán a második felvonásban az életkedve is alászállt, nem érdekelt már sem az elidegenedett társadalom, sem a rasszista feleség, vagy Stohlék egyébként kiválóan megformált szerelmi háromszöge, sem a gyakori meztelenkedés (na jó, e tekintetben Schell Judit talán tudott volna dobni a darabon), elvesztem a szimbólumok közt. Lopva körbenéztem, de mindenhol ugyanazokat a már csak nem is unott, inkább katatón, üveges tekinteteket láttam, akik már az órájukat nézni is fáradtak. A mögöttünk ülő, valószínűleg vidékről különbusszal érkező néni szemében ugyanazt a ijedt rácsodálkozással kevert tompa fásultságot láttam, mint nagyanyáméban, amikor egyszer nálunk vendégeskedve a Dallas helyett a Twin Peaks-et kellett este megnéznie.

Általában nem szoktam egyetérteni az „Ilyen darabot hogy adhatnak a Nemzetiben?” - típusú kritikákkal, de most én is úgy éreztem, hogy Alföldi eléggé mellényúlt, a kamaraszínpadon talán jobban sült volna el ez a próbálkozás.

(A Nemzeti Színház képei)

Oszd meg a Twitteren