Csak a testeken át

Ha elfogadjuk, hogy a kezdet mindent előrevetít, akkor igencsak jó dolgunk lesz Debrecenben a következő négy napban. Az alternatív színházi szemle világmagyarázó szertartással, szürreális tányértáncoltatással és antikolt szenvedéstörténettel vette kezdetét.

A debreceni MODEM-ben látható Messiások című kiállítás kötelező program. A rendezők a kereszt jelében győztek, mi, nézők meg épphogy győzzük befogadni a jól kigondolt séma mentén sorjázó irdatlan mennyiségű műtárgyat, melyek között bolyongva végképp eldől, hogy profán és szakrális csakis egymásból és egymásért létezhet.
Ezért sincs abban semmi meglepő, hogy a kiállítás egy hónappal ezelőtti megnyitójára Gergye Krisztiánt invitálták a szervezők, hogy a Messiások ihlette, most újra bemutatott performanszát (apokrif ikonosztázát, ahogy ő mondja) létrehozza a MODEM csupa fű, csupa üveg, csupa márvány kertjében hozza létre. Ki mást kértek volna erre? Gergye érdeklődési területe tökéletesen egybevág az emeleten látható alkotások témáival: a test és határainak feltérképezése, a szentség és a vulgaritás egymásba oldása, a borzongás szülte gyönyörnek s fordítottjának a feltárása jó ideje foglalkoztatja már.

Gergye még mindig és már megint alapkutatást végez. És ezt most értsük úgy is, hogy az emberi testtel és testen végzett kísérletsorozatának nem a kézzel fogható (számokba/szavakba önthető) majdani végeredménye a fontos, hanem az, hogy a kísérlet egyes stádiumait meri és akarja is közönség elé vinni. Most például életre verekedő, baljós és kéjenc szoborcsoportot, a vászon síkjából a térbe kitörő, megfestett alakokat vezérel valami láthatatlan erő, hogy egy felnagyított és elrajzolt sakktábla minden mezejét bejárva tudósítsanak szenvedéseikről és szenvedélyeikről.

Éteri és pokoli hangok, szigorúan szabott mozdulatsorok vezetik a táncosokat, akik fáradhatatlanul hajtják végre az ellentéteken és szimmetriákon alapuló szertartást. A testüket borító, vízbe mártott, szürkére festett papírdarabok megszáradva hamuként peregnek a földre. A meztelen bőrre ragtapaszcsíkok tapadnak: a szemnek láthatatlan sebeket fednek és ugyanakkor sebeket okoznak a meggyötört és gyönyörködő testeken. A pulzáló csoportképből szólók, duók, triók válnak ki a maguk részigazságaival. Kitörési kísérleteikkel mintha csak egymást győzködnék, pedig a láthatatlan sakkmesterek régesrég döntöttek sorsukról.

Noha Virág Melinda rendszeresen dolgozik Gergyével, a néhány éve önálló koreográfiákkal jelentkező táncos más utakon jár. Pontosabban egyelőre az üdvös tapogatózás állapotában van: nagyszerű dolog, hogy lehetősége nyílt arra a Közép-Európa Táncszínházon belül, hogy lassan, megfontoltan és önmagával szigorúan építkezzen. A vállalt kísérletezés kötelező velejárójának tudom be, hogy Szájbanforgó című, első csoportos koreográfiája első látásra inkább meghökkent, mint elvarázsol.

Szertartás egyébként itt is van, nem is akármilyen: pohárból szájba, szájból szájba, szájból kézbe, végül kézből pohárba kerül egyetlen korty víz - szépségesen egyszerű körforgás és könnyed profizmussal kivitelezett ötlet. A végig a szájban és környékén forgolódó előadásban amúgy ez az egyetlen valódi - igaz, folyékony - táplálék: a barnás uniformisba bújt ifjak és leányok tucatnyi üres tányérból nem fogyasztanak semmit harminc percen át.

Egyensúlyozzák és pörgetik, feltornyozzák és lebontják az eszcájgot: a tányér ápol és eltakar, zenét lehet vele és belőle elővarázsolni, mutatványra késztet, sőt kötelez. A háttérben magasodó óriásasztal két végén óriásszékeken fegyelmezetten ülő fiú és lány (Katonka Zoltán és Hargitai Mariann), akik akrobatikus ügyességükkel bizonytalanítanak el fent és lent fogalmát illetően. A testekhez frissiben hozzáragasztott karok, a tányérokkal matató kezeket „kölcsönadó" táncosok el- és feltűnő feje és más testrészei, valamint az egész, kissé abszurd és nagyon szürreális folyamatot felügyelő-katalizáló, fehér, porózus gipszruhájából minden mozdulatával jeleket a földre rajzoló kísértetalak (Palcsó Nóra) - nehezen felejthető képek.

Megint csak testek vergődnek, izzadnak és üzekednek a Tasnádi István írta és rendezte Fédra fitnessben. A szüzességéhez mindenáron ragaszkodó, ezzel Aphrodité szerelemistennőt magára haragító mostohafia, Hippolütosz iránt szerelemre gerjedő Phaedra sztorija sokadszor foglalkoztatja Tasnádit, amihez most megtalálni látszik az ideális formát. A KoMa Társulat és a volt Krétakörösök előadása egyszeri ötletéhez, miszerint mitológiai hőseink fölös energiáikat tricepszre gyúrva vezetik le a konditeremben, következetesen ragaszkodik, anélkül, hogy esetleges ötletelésbe torkollna.

Az előadás nem Euripidész lebutított, a görög mitológiát betéve nem tudó fiataloknak szóló verziója: Tasnádi mást és máshogyan lát bele az emberéletekkel labdázó istenekről szőtt történetbe. A testébe beleszerelmesedő, de testnedveitől elemző undorral elforduló Hippolütosz (Jaskó Bálint) az itt és most testkultúrhérósza. Testőre - vagy ahogy nyomatékosan elhangzik: test őre -, Szaurosz (Zrinyi Gál Vince) a prehistorikus időkből megmaradt ősbunkó kövület, aki az üzemszerű bagzáson kívül máshoz aligha ért. Ösztönlény: egyedül ő szagolja ki Fédra mondhatatlan vágyát a formás fiúcska iránt. Fédra nemcsak a szolgálatkész fitnessőrangyalok testkínzóeszközei között mozog megmosolyogtató esetlenséggel. Egy fekpadon kómában szundító, egyszerre túl közel s borzasztó távol lévő férje jelenlététől, a papnak (Bánki Gergely) a klimaxot benne tudatosító szentbeszéde miatt is idegen nő, aki azt már képtelen elfogadni, hogy minden tiltás és körülmény ellenére igenis meglévő, izzó vágyaitól is elidegenítsék.

Amikor fia mindezt egy rövid, trágár mondattal mégis megteszi, Csákányi Eszter végtelennek tűnő percekig csak áll, némán maga elé mered. Talán már levegőt se vesz, hisz megszűnt számára ez az izzadt és mocskos világ, és egy pillanatra ő is megszűnt a világban létezni. Megállt az idő. Színházban voltam.

Jászay Tamás
Fotók: Kenyeres Csilla
forrás: Debreceni Alternetív Színházi Szemle

TOVÁBBI HÍREK, INFORMÁCIÓK, FOTÓGALÉRIÁK A SZEMLE HONLAPJÁN
kattintson a  képre >>>