Szeszek

Persze, hogy unalmasak a boldog családok, még jó, hogy a színház nem is igen érdeklődik irántuk. Meg hát a széttépett, a sors szeszélyei folytán önmaga vérfertőző farkába harapó famíliákból több is van a kelleténél: például a szemlén Debrecenben most ők látszanak képviselni a régi-új, a korszerű családmodellt, Fédrától és minihőseitől a Pintér Béla szerintem legsikerültebb darabjáig, a Parasztoperáig - nem kiabálom el, hogy bezárólag, messze még a vége.

A görög tragédiától pár lépésnyire áll a népballada műfaja borzongató titkaival, a végzet rendelésével és a befogadói fantáziára, aktív gondolati részvételre való számítással. A tavaly Kaposváron végzett színészpalántákkal, Mohácsi János rendezésében bemutatott, az országban sokfelé járt Parasztopera például éles fénybe állítja ezt az aspektust: a háttérben feketében üldögélő falunépe fürkész varjúraj, a szenvedélyekre olajat öntöző antik kórus, akik Kovács Márton kamarazenekarának támogatásával teszik a dolgukat. Szenvedélyből pedig van itt bőven: felszínen fortyogó és mélyben elfojtott gyűlölet, a természet törvényeit átíró testi-lelki gerjedelmek, gyilkos pillantások és szándékok. És mindez úgy, hogy közben a könnyünk potyog a nevetéstől: az eredeti társulat nélkül is lábon maradó pintéri parasztabszurd remek közvetítője Mohácsi, meg a szemmel láthatóan mindkettejük nyelvét jól értő, azt magas szinten éneklő és beszélő fiatalok.

A Parasztoperában pálinka és abszint fogy, a Csokonai Színház nagyszínpadára költöztetett nyíregyházi Kasimir és Karoline-ban a sör és a röviditalok futnak be gyors és fájdalommentes karriert. Forgács Péter rendezése most cseppet lassabbnak, vontatottabbnak tűnt, mint amikor eredeti helyszínén láttam, formátumosságát mégis sikerült megóvnia - majdnem azt írtam, hogy közvetítenie, de hát szubjektív felmérésem alapján oly sokakról pattant le az előadás, hogy ezt nem állíthatom teljes meggyőződéssel. Végre itt egy ún. megosztó előadás, ami zavart kelt, és ami emiatt (is) lefordítható a mi kis magyar nyomorunkra. Hogy kínos és kellemetlen, amit felismerünk? Ki is tehet róla?

Ödön von Horváth jól bírja a gyűrődést, márpedig a rendező Faragó Zsuzsa dramaturggal alaposan összegyűrte az alapanyagot: hozzá- és átírt részek, jól megválasztott zenei betétek, feszes koreográfia, váltakozó csoportos és szólójelenetek biztosítják a sörfesztiváli világvége fílinget. Avass Attila durcás Kasimirja és Széles Zita nyafka Karoline-ja hiába csapkod kétségbeesetten: vergődésük okán és annak ellenére lehúzza őket a mocsár. Aminek a fenekéről a Zeppelint már biztosan nem lehet meglátni.

Inni ugyan nem iszik senki Gergye Krisztián A szatír című varázslatosan kegyetlen panoptikumszínházában, de éltető és életet adó és elvevő nedűkből - borból, vérből, ondóból - itt sincs hiány. Gergye kedveli a mitológiai szörnyalakokat: kitartó munkával magához édesgeti, a tenyeréből eteti, elcsábítja, majd magáévá teszi őket. A felfokozott létezés gyönyörétől kifacsarodó tagok, a lágyan erotikusból kibomló trágár gesztusok oka és célja a mindent és mindenkit elemésztő, kancsal vágy.

Lábuk között irdatlan hímtagot lóbáló nők és az Erósz rettentő kísérletéhez a vele született kíváncsisága okán önként kínálkozó, férfiasságát vértelen szertartáson elveszítő férfi szédítő tempóban ropja az antik haláltáncot. Lenge khitón és makulátlan kosztüm, megszaggatott frakk és patában végződő körömcipő: Gergye nietzschei víziójának alapja a rögeszmés ismétlődés; annak tudása, hogy a ragyogó napfényben a derűs boristennek dedikált ünnepi tánc az éjsötétben testek gyilkos marcangolásává magasztosul. Az isteneket végül felfalják.

Végtelen sok istent hisz a Stúdió „K" Hű, de messze van Petuski! című briliáns kamaradarabjában Venyicska, akiket annyira szeret, hogy egytől egyig meg is issza őket. A nevük (az ízük?) ismerős: vodka és zubrovka, vermuth és vörösbor, likőr és zsiguli-sör, így tovább, amíg a szem ellát. Meg azon jóval túl: az üveges tekintet új értelmet nyer itt, hiszen mindig elázott narrátor-főhősünk szemében például a Kreml csengő-bongó butykosok együttese, a koordinátarendszer két tengelye két kecses, hosszú flaska, a plafonról lelógó lámpa tekintélyes zöld butéliává növekszik és így tovább. A valóság a szó szoros értelmében megbillen: az egyetlen, padnak, vasúti fülkének, no meg ivópultnak is hibátlan díszletelem hiába dől oldalára, a tetején sorakozó üvegek akkor is büszkén mutatják a jó irányt.

Venedikt Jerofejev nyomán haladva Tamási Zoltán írta és rendezte, tervezte és játssza a darabot, méghozzá minden pillanatban élvezetesen. Pillanatig sem látjuk a színen az ún. részeg embert (pláne a részeg embert eljátszó színészt): Tamási nyugodt, a nagy mesélőknek adományozott hangon beszéli el és két segítőjével mutatja meg Venyicska egy hétköznapját (ha egyet látunk, mindet láttuk), miközben az üveghalmok lassan gyűlnek körülötte.

Ha a békésen tajtrészeg Venyicska meghívást kapna a Kárpáti Péter írta és (a HOPParttal közösen) rendezte Szörprájzpartira, akkor az ügy- és túlbuzgó Nyúl (Polgár Csaba) azt firtató kérdésére, hogy mivel készült, biztosan az ivást ajánlaná fel. És ha így lenne, ezen a ponton egy újabb darab venné kezdetét.

Pedig már így is minimum kettőt látunk-hallunk. A Nagy Zsolt játszotta antihős szánalmas faltól falig bolyongása élete Szküllája és Kharübdisze, a feleség Kiss Diána Magdolna és a szerető Szilágyi Katalin között amolyan tragiko-komiko-szocio bohózatféleség. Az itt még pontos és sokszor erős replikákat hiányolom viszont a közönségnek az említett metódussal történő bevonását szorgalmazó, szelíden improvizatív második részből, ahol a címbeli meglepetésbulival vagyunk kénytelenek elkápráztatni Zsoltit, aki így nem teszi meg azt, amit valószínűleg úgysem tett volna meg. Öngyilkosság helyett inkább iszik egy sört. És milyen igaza van.

Jászay Tamás
Fotók: Kenyeres Csilla
forrás: Debreceni Alternetív Színházi Szemle

TOVÁBBI HÍREK, INFORMÁCIÓK, FOTÓGALÉRIÁK A SZEMLE HONLAPJÁN
kattintson a  képre >>>