Noha eddig feltétlenül sikeresnek látszik az idei szemle, egyik-másik versenyprodukció kapcsán kétkedő hangokat hallani: ez mégis mitől lenne alternatív? Vasárnap a hitetlenek is megkapták a magukét.
Minimum egy barátságos hátbaveregetést érdemel az a néző, aki a langy estéből a zivataros éjszakába nyúló három előadást zsinórban végignézte: a határokat feszegető produkciók közös jellemzője, hogy tudatosan vagy önkéntelenül játszadoznak befogadóik törékeny idegrendszerével. Ajánlatokat tesznek, elbizonytalanítanak, újragondolnak és -gondoltatnak, s a cél érdekében kevés eszköztől riadnak vissza - ez önmagában jó, mert a mi színházunk nem nagyon bátor, teszem hozzá rögtön: nem azért, mert nem tud, de mintha nem is igen akarna az lenni. Szóval nagy szükség volna arra, hogy a megkövült nézői elvárásokat vakmerő alkotók lerombolják, hogy aztán - ha szerencséjük van - építsenek is valamit a füstölgő romokon.
Egy biztos: nincs királyi (ki)út. Vagy hogy élő klasszikust idézzek: „Labi-labi-labirint, bejárat van, de ki- nincs." Bár ilyen és hasonló veretes sorok bőséggel akadnak Zalán Tibor tüneményes, Fodor Tamás által bábszínpadra álmodott antik mesejátékában, a Rettentő görög vitézben, könnyed sétagaloppnak ezt az előadást se nevezném. A spanyol inkvizítorok keblükre ölelnék amúgy rokonszenves Thészeuszunkat: találékonysága nem ismer határokat, ha életek kioltásáról van szó, igaz, legtöbbnyire jogos önvédelemből teszi, amit a sors tennie diktál.
Hű, de messze van Athén! - kiálthatna fel a Stúdió „K" második versenyprodukciójában a címszereplő. Az újabb, szigorúan deheroizált, a sokkal inkább hősködő, semmint hősies kölyökhérósz kapcsán 'újrahasznosul' a görög mítosz: a Fédra fitness kómában fekvő Thészeuszának duhaj ifjúsága elevenedik meg Fodor kevés eszközt remekül használó színpadán. Nagypál Gábor lubickol a szerepben: bábjának pökhendi és nagyképű, csökönyös kiskamasz egót kölcsönöz. A mitugrász, oktondi sihedert nagyon lehet szeretni annak ellenére is, ha jól tudjuk: Ariadné rosszul választott.
Apropó, választás: nem vonom kétségbe, hogy a sepsiszentgyörgyi M Studio vezetése jól döntött, amikor az Artust irányító Goda Gábort alkotómunkára hívta. A találkozás pedagógiai hozadéka nyilván jelentős, ám a Törékeny címmel bemutatott produkció jókora hiányérzetet hagy maga után. Persze nem azért, mert az előadás egymástól független helyzetgyakorlatok laza asszociációk mentén összekapcsolt láncolatának tűnik, hiszen feltehetőleg épp ez volt a cél.
A táncosok a címbe emelt törékenység motívumát járják körül, s a Godára jellemző, lírai sűrűségű, komplex képek és epizódok között számos valóban szép és meghökkentő pillanat akad: szájukkal a földre állított poharakon páros táncokat abszolválnak a játszók, csálé lábú sámlikból kecsesen a magasba szökkenő tornyot szobornak, hosszú, karcsú pálcákkal tartják egymásban és magukban a lelket. Amit hiányolok, az elsősorban a (feszes) dramaturgia: a kövekre, poharakra és emberi testre komponált mágikus finálé például egész egyszerűen túl hosszú, de a táncosok élőben elhangzó, a próbafolyamat alatt maguk által írt mondatairól sem állítom, hogy elengedhetetlenül szükségesek.
Hogy mennyire törékeny a varázslat, annak iskolapéldája lehetne az Élőkép Társulat Psychotechnikum című, Bódy Gábor ihlette összművészeti projektje. Ha járatlan utakat sikerrel feltérképező társulatot kellene említenem a hazai független szcénából, Bársony Júlia és Bérczi Zsófia csapata biztosan az elsők között jutna az eszembe. És mégis: a debreceni színház nagyszínpadára installált, a jövőből áttranszportált előadásban úgy érzem magam, mint Thészeusz a labirintus legközepén. Csakhogy most se Ariadné, se a homlokunkra raggatott hétágú papírcsillagok nem adnak tanácsot.
A sci-fi gyakran még rendeltetési helyén, a filmvásznon is mulatságos, pláne ha átkerül a jóval szerényebb lehetőségekkel bíró színpadra. Képtelenek vagyunk megszabadulni bevett kategóriáinktól, sehogy sem tudunk túllépni az életünk keretét adó fogalmi rendszeren. Attól, hogy valaki komolykodó hangon bejelenti, hogy a XXIII. században járunk, nem feltétlenül hiszek neki, de sebaj, kapott pénzt, lehetőséget és időt, hogy meggyőzzön az igazáról. A Psychotechnikum térszervezésében, kellékhasználatában, több (idő)síkon futó, előzetes felkészülés nélkül gyakorlatilag követhetetlen cselekményében (?) azonban rettenetesen zavar az a fajta low tech high tech, ami esetlegessé és kínosan amatőr ízűvé teszi az amúgy feltehetően irtózatos munkával kifundált konstrukciót.
Igen, névvel vállalom: küzdöttem, de alulmaradtam. Hogy ilyenkor a harag megfelelő reakció, arról már Ágens győz meg, amikor Madák Zsuzsával és Philipp Györggyel karöltve az Ira című előadás pokoli erejű rítusát feloldandó csörgővel és furulyával énekli, hogy „A düh mindenkié, csak meg kell találni a forrását." Ha valaki, akkor ő legalább keresi ezt a titkos forrást, és úgy hiszem, jó helyen tapogat. Metafizikai, világot (meg)mozgató erejű a haragja, mérhetetlen energiájának hullámai szökőárként söprik el a színpadot körbefolyó káprázatos mandala kontúrjait.
Hogy „hol a színpad, kint-e vagy bent", azt Ágens már régóta vizsgálja játékos komolysággal, de az Irában tökélyre viszi a saját alkotói énjén való ironizálást. Két társával amolyan experimentális szentháromságot alkot: magukat és egymást tesztelik és próbálgatják, kóstolgatják a szó átvitt és konkrét értelmében, hogy megtudják, majd jó mediátorként tudassák velünk is, honnan jön és hová tart a düh. A kísérlet sikerült és a beteg is jól van, köszöni.
Jászay Tamás
Fotók: Kenyeres Csilla
forrás: Debreceni Alternetív Színházi Szemle
TOVÁBBI HÍREK, INFORMÁCIÓK, FOTÓGALÉRIÁK A SZEMLE HONLAPJÁN
kattintson a képre >>>
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.