A Teremtő koronája félrecsúszik a nevetéstől, ha látja a budapesti Színművészetisek alig egyórás, a színlapot megtöltő hosszú névsor ellenére (vagy épp azért?) igencsak kompakt Madách-paródiáját. Az emberke tragédiáját mindösszesen négy színésznövendék mókázza, dalolja és tornázza végig az Ady Gimnázium visszhangos tornatermében, de munkájukat öt rendezőhallgató, három osztályfőnök, három zenei munkatárs/tanár és az énekmester Bagó Gizella kísérte és koordinálta.
Karinthy Fricikének az Istenkéről, Ádámkáról és Luci Ferkóról szóló versikéiben természetesen feltűnik Évike is: Kis Domonkos Márk, Bakos-Kiss Gábor, Gulyás Balázs és Molnár Gyöngyi ügyesen passzolgatja egymásnak a szerepeket és pontosan csapja le a magas labdákat. Az ifjú színészek átváltoztató képességükről állítanak ki jeles bizonyítványt, amikor a lelketlen tornaszereket életre bájolják - a felfújódó gumilabda a frissen teremtett Földet jelenti, a vécépapírba tekeredett fáraómúmiát a svédszekrény piramisa zárja magába, a fényes sztaniolpapírból falanszterbeli egyenfejfedő gyűrődik a koponyákra. A szervező elem a felszabadult és közös játék, ez működteti az előadást, s ennek ereje fedi el a rész(rendezés)ekből összevarrott egészen az illesztéseknél meglévő tűnyomokat.
Műfaji megjelölése szerint komédia volna a Molière Mizantrópja is, még ha az Örkény Színház korrektnek mondható, a látványos külcsín ellenére is meglehetősen konvencionális előadása alapvetően más irányokban is gondolkodik. (Nem ezért rejtély sokunk számára, vajon mit keres az előadás az alternatív szemle versenyprogramjában? Felforgató értelmezésnek vagy színházi nyelvújításnak nyoma sincs: érdemei elismerése mellett ki kell mondani, hogy az Örkény a polgári szórakoztatást és a művészszínházi eszményt ötvözi magas fokon, ami elég távol esik a függetlenek kalandozásaitól. A dilemma eldöntéséhez az olvasónak persze nem ártana tudnia, hogy a szemlén résztvevők, s legfőképp a válogató Karsai György mit ért alternativitáson - a helyes megfejtés reményeink szerint a napló ötödik, utolsó részében lesz olvasható.)
A rendező Gothár Péter az emberiség hitványabbik (értsd: legnagyobbik) részét megvető Alceste (Gálffi László) gáláns kalandnak aligha nevezhető szerelmi ügyetlenkedését tereli a centrumba: ezt támogatja azután a felstilizált és feltupírozott környezetrajz is. Az élet tépázta értelmiségi maszkját mindvégig büszkén cipelő Alceste és a ruhakölteményeinél többször csak hangulatait cserélgető Célimene (Hámori Gabriella) körül válogatott léhűtők, kétes életvitelű percemberkék rajzanak. Jól passzol hozzájuk a Gothár dizájnolta, hullámpapírból hajtogatott környezet: Célimene kimódolt, mesterkélt budoárját elözönlik a csupa manír figurák. És ezúttal legalább a főszereplőnek van menekülési útvonal: a hátsó falak kinyílnak, Alceste egyszerűen kilép a zöldellő almafák közé, és azzal vége.
Bármiféle szertartásosság nélkül sétál be a Csokonai Színház közepes zsebkendő nagyságú stúdiószínpadára a Ladányi Andrea-Borlai Gergő páros, hogy többszörös díjnyertes, a kritika által mennyekbe menesztett BL című 'kortárs multimédiás zenei táncestjét' bemutassa (majd a nagy érdeklődésre meg a nézőtér szűkösségére való tekintettel egy órával később újra).
Megtiszteltetés, ha fül- és szemtanúi lehetünk annak, amikor két világklasszis, két fenomenális színpadi lény, két kíváncsi, tanulni vágyó és tudó, mégis ösztönös zseni az együtt gondolkodást, a közös kísérletezést választja. A címben ne sejtsünk nagyképűsködést - BL, azaz Borlai és Ladányi együtt valóban annyit tesz: Bajnokok Ligája.
Ez szimplán hangzik, így nincsen hatása: a táncos és a dobos alig háromnegyed órás közös utazásában az a lenyűgöző, hogy asszociációk végtelen sorát nyitja, miközben elsődlegesen érzéki, zsigeri, azaz nem szükségszerűen verbalizálható élmény marad. Ősi archetípusok és kulturális toposzok elevenednek meg, majd a szórt fényben megcsillannak a teremtő és a teremtett közötti eltéphetetlen szálak. Egy kapcsolat, egy viszony történetét látom-érzem bele egy másik fejezetbe: tétova ismerkedés, barátkozás, egymás territóriumának óvatos feltérképezése után szenvedélyes héja-nász a dobokon, majd a szerelemnél mélyebb érzés váratlan-várt kilobbanása. És ott van a mester és tanítványa is, bár azt lehetetlen volna megmondani, tulajdonképpen ki tanul kitől, hiszen a két szereplő egymásra utaltsága, egymáshoz kötöttsége, egymásból táplálkozása, egymás közt vívott játszmái és egymással szavak nélkül lefolytatott hosszas eszmecseréi nem hagynak helyet semmiféle hierarchiának.
Nézem Ladányi faorrú balettcipőbe bújtatott prímabalerináját, nézem a tűsarkúban feszítő dámát. Nézem a Borlai rezzenéstelen arcán tükröződő feszült figyelmet, nézem, ahogy engedelmeskednek neki a más-más nagyságú és eltérő küllemű varázspálcái, a dobütők. Gyönyörködöm az emberben.
Jászay Tamás
Fotók: Kenyeres Csilla
forrás: Debreceni Alternetív Színházi Szemle
TOVÁBBI HÍREK, INFORMÁCIÓK, FOTÓGALÉRIÁK A SZEMLE HONLAPJÁN
kattintson a képre >>>
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.