A látszat ellenére az alternatív szemle utolsó napján igen fontos programpontoknak jutott hely és idő. A délelőtti szakmai beszélgetésen a válogatót próbálták megizzasztani a résztvevők, míg délután az alternativitás fogalmáról értekezett egy nem sokkal bővebb kör.
Az Ady Gimnáziumból a Vojtina Bábszínházba költözött délelőtti szakmai beszélgetésekről eddig nem számoltam be, pedig a lehetetlent kísértő, ám nagyon is sok lehetőséget magában rejtő műfaj figyelemre érdemes mutációkon esett át a napok során. Azok kedvéért, akik nem tudják, miről beszélek, illik rövid definíciót adni: e jeles alkalmakkor kritikusok, esztéták és más meghívott, (színház)szakmán belüli és kívüli szakemberek - optimális esetben az alkotók jelenlétében - igyekeznek szólni egy vagy több előzőleg látott előadásról illetve annak őket lenyűgöző, érdeklő, zavaró, felháborító stb. (nem kívánt rész törlendő) elemeiről. Ilyenkor a kompakt elemzés nemkívánatos (hiszen ez a kritikus írásbeli feladata), ám a problémafelvetés, a jót s jól kérdezni tudás, a szűkebb-tágabb kontextusba helyezés üdvös cselekedet.
A viszonylag jól körülhatárolható feladatot ki-ki vérmérséklete, emberek és problémák iránti érzékenysége meg tudása szerint oldja meg, s az összes beszélgetést végigkövető, megbízható tanúk szerint az utolsó napi adag különösen jól sikerült. Mert volt egy elég egyértelmű helyzet: a BL világszínvonalú összhangzattana lenyűgözte és meg is ihlette a róla beszélni próbáló közönségét. És mert volt egy erősen vitatható válogatói döntés: az Örkény Színház Mizantrópjának jelenléte nem egy hivatásos nézőnél verte ki a biztosítékot. Mivel a minősítések a minősíthetetlen és a minőségi közötti túl széles skálán mozogtak, a miértre inkább érdemesnek tűnt rákérdezni.
A mindvégig toleráns és nyitott zsűri (említtessék meg végre nevük: Forgách András, Gáspár Máté és Kőrösi Zoltán) egy toleráns és nyitott magyarázattal állt elő. Eszerint Karsai György azért hívhatta meg a produkciót, mert az alternativitás hiányát akarta volna fel- és megmutatni - azt már én teszem hozzá, hogy ez esetben a szemle történetének egyik, ha nem legradikálisabb tetteként kellene mindezt a krónikákba feljegyezni. Karsai magyarázata hasonlóképp izgalmas és vitára ingerlő volt: a kőszínháznak az alternatív színház felé történő kikacsintását kívánta modellálni akkor, amikor Gothár embergyűlölőjét a cívisvárosba hozta.
Az alternatív szcéna húzónevei, egykori és mai játszótársai viszont mintha nagyon más irányokba kacsingatnának. Ezt már a délutáni, a MODEM harmadik emeleti egyik termecskéjében előadott Mi az alternativitás? című szimpóziumon tudtuk meg. Egy falragasz tanúsága szerint a helyiségben máskor működő Firka Kör váratlanul új résztvevőkkel gazdagodott, akik az alternativitás történeti, ontológiai és olykor gyakorlati aspektusairól is szóltak.
A MODEM-et igazgató Gulyás Gábor alighanem a legradikálisabb álláspontot képviselte: mivel szerinte az alternatív színház ma már a kultúra immanens része, ezért nincs értelme magának a fogalomnak. Karsai György épp ellenkezőleg: filológusi szakmáját nem tagadva meg hosszú és igen aprólékos meghatározással rukkolt elő, amiben jó érzékkel mutatott rá azokra a pontokra (például a fősodron kívüliségre, a különleges helyszínválasztásra, a szokásostól eltérő célközönségre, stb.), melyek nem szükségszerűen, de sokszor valóban igazak egy alternatív előadásra. Ellenpéldákkal vagdalózni könnyű, rendszert találni és felállítani a széttartó elemekben - embert próbáló feladat.
Pedig erre, a teoretikus háttér megteremtésére égető szükség volna - Hegedűs Sándor ezen véleményével muszáj egyetértenünk, ahogy Gáspár Mátééval is, aki e téren óriási lemaradásról beszélt. Ha valaki, ő joggal állíthatja ezt: a külföldön az ún. magyar színházat a mai napig képviselő és jelentő Krétakör történetéről és törekvéseiről, egykori és mai szándékairól szóló monográfia vagy tanulmánygyűjtemény után hiába is kutatnánk a könyvesboltok polcain. A Krétakör ügyvezetőjének konklúziója egyszerre optimista és lehangoló: bármi is történjen (vagy ne történjen, ld. az előbbieket), az alkotók teszik a dolgukat.
Ahogyan tették már a hatvanas években is: Nánay István az akkoriban az egyetlen üdvözítő hivatalos színház mellett és ellen létező amatőr mozgalomból vezette le az amatőrnek mondott, de alternatívként létező társulatok létrejöttét. Egykori barátja és kollégája, Ruszt József 'kettős énje' nappal a hivatalos színháznak lapátolt, míg éjjel az Egyetemi Színpadon alkotott korszakot. Ennek a máshogy született, vagyis alternatív színháznak (Hudi László meghatározása) volt egykor fontos alakja a ma az egri kőszínházat igazgató Csizmadia Tibor, aki a saját bőrén tapasztalta meg a színházi másságot működtető energiák megszelídülését, a megnyugvás, a klasszicizálódás folyamatát.
Nincs lehetetlen: a széttartó, gyakran egymást kizáró és egymásnak ellentmondó vélemények egy irányba terelhetők. Ehhez persze egy olyan gondolkodóra van szükség, mint a Csizmadia idézte Nádas Péter, akinek harminc évvel ezelőtti mondatát bármelyik színházcsináló bátran tekinthetné mottójának: „Addig dolgozom, amíg meglepetést nem okozok magamnak." Úgy legyen.
Jászay Tamás
Fotó: Kenyeres Csilla
forrás: Debreceni Alternetív Színházi Szemle
TOVÁBBI HÍREK, INFORMÁCIÓK, FOTÓGALÉRIÁK A SZEMLE HONLAPJÁN
kattintson a képre >>>
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.