Két filológiai megjegyzés Szálinger Balázs: Oidipusz gyermekei című drámájának Radnóti Színház-i előadásához.
1)A szöveg: az előadás az Antigoné híres(-hírhedt) ember-himnuszának első két sorával kezdődik, Trencsényi-Waldapfel Imre 1947-ben (!) született fordítása nyomán:
De az embernél nincs semmi csodálatosabb... (332-333. sor). S hiába, hogy e soroknak azóta sok pontos fordítása született (hogy csak kettőt említsek: Devecseri Gáboré és Mészöly Dezsőé) és sokszor elmondták- elmondtuk, leírták-leírtuk, hogy Trencsényi-Waldapfel fordítása rossz, tendenciózusan-nevetségesen hamis, hiszen a görög szó (deinosz) azt jelenti: rettenetes, szörnyű, pontosan utalva a megelőző jelenetek hangulatára, bizonyítva, hogy az ember kétarcú lény, aki nagyszerű dolgokra és rettenetesekre egyaránt képes. Mégis kiírthatatlanul, örökre ott van a fejekben a rossz fordítás. Lám, még egy olyan nagytehetségű, fiatal szerzőében is, aki pedig nyilván mindent elolvasott Oidipusz-drámájának megírásához. Egyetlen mentség lehetne, ha szándékosan választotta volna a rossz fordítást. Ez esetben viszont rosszul van megírva a dráma (nem Szophoklészé), mert a cselekmény során soha nem lesz még utalás sem arra, hogy ez a rossz szöveg mondjuk humorforrás (?), vagy valami hasonló (?) lenne, annál többször tér vissza a fentebb idézett borzalom - illetve egyszer mintha meseszerű hangzana el, de ez annyira értelmetlen e helyen, hogy nyilván nem jól értettem (én a csodálatos-ra mindannyiszor idegesen összerándultam helyemen, de ez nár legyen az én bajom).
2) A kothornosz (vulgo: 'kothurnus', 'koturnus', stb.). Hosszú időn át tisztelettel és sajnálattal vegyes csodálkozással figyeltem, amint a Radnóti Színház művészei óriási ügyességgel imbolyognak-egyensúlyoznak megemelt talpú lábbelijeikben: ünnepi cipő, kifutófiú-cipő, motoros cipő, magassarkú topánka, stb., minden cipő áldozatul esik ennek a furcsa tornamutatvány-víziónak. A szünetben árulta el egy bennfentes kolléga - magam, Zeuszra esküszöm! soha nem jöttem volna rá -, hogy ez nyilván „utalás a görög színházban viselt koturnusra". Első döbbenetemet kísérő szavaimat nem idézem. Néhány nap elteltével, teljesen higgadtan azért most már - sokadszor, ld. még: falrahányt borsó - elmondom: a görög színpadon a kothornosz soha nem volt magastalpú lábbeli.
Könnyen hozzáférhető vázaképek tömege, a Színházi Lexikon (Németh Antal szerk., Színészeti Lexikon, Győző Andor kiadása), Ritoók Zsigmond görög színjátszásnak szentelt fejezete a Hont Ferenc szerkesztette A színház világtörténetében (Gondolat, Budapest, 1986., I., 60: „A tragédiák színészei lábukon kothornoszt viseltek. Ez azonban az i. e. V. században még nem volt magas sarkú vagy kivált magas talpú cipő, hanem puha bőrből készült, puha talpú, magas szárú lábravaló (eredetileg női viselet), amelyben a szereplők könnyen mozoghattak a színpadon."), vagy Peter Simhandl Színháztörténet-e (Helikon, Budapest, 1998., 31-32.), mind e források eligazíthatták volna az alkotókat, ha csak egy pillanatra is elgondolkodtak volna a kérdésről. De nem, s itt meghajtom fejem az örökéletű tévedés sejthető ihlető forrása, a mindenkin győzedelmeskedő Hegedűs Géza bácsi emléke előtt, egyúttal megfogadom, nem harcolok többé antik színjátszásra vonatkozó állításai ellen (pedig sok van neki!). Bizonnyal neki köszönhetik a Radnóti színészei, hogy kissé nevetségesen ugyan, de óriási lélekjelenlétről tanúskodva imbolyogják végig az előadást, hiszen ő írja A görög színháztól a szovjet színházig (hm) című kongeniális opuszában (in: Hegedűs G. - Pukánszkyné K. J. - Staud G., A színfalak között, Minerva, Budapest, 1967., 62.) a következő, minden korábbi és későbbi tudományos munkát elhomályosító mondatokat: „Ezen a szinten a színészek egészen másfajta jelmezben játszottak, mint manapság. Mindenekelőtt fel kellett magasítani őket, hogy az óriási színházban mindenki jól lássa a mozgó alakokat. Ezért a lábukon az akkori életben szokásos saru helyett kothurnust hordottak. Ez igen magas, nemritkán félméteres talpú lábbeli volt, és inkább a gólyalábra emlékeztetett, mint a cipőre." Ez jó. Ugyan egy szó sem igaz belőle, de működik, neves színházi emberek megtanulták, tudják és alkalmazzák. Hurrá, éljen a tudomány és a művészet gyümölcsöző kapcsolata!
Karsai György
Előadás fotók: Puskel Zsolt/port.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.