Ignácz Rózsa vándorkiállítás

Ignácz Rózsa izgalmas, sokoldalú egyéniség. Író, színész, újságíró, meseíró, műfordító; ugyanakkor színpadi szerző is. Számos dráma és báb-darab, rádiójáték született tollából. Rendkívüli szavalótehetség, melyről számos korabeli hangfelvétel tanúskodik

Erdélyben, Kovásznán született, s erről büszkén vallotta: „Mi kovásznaiak már régtől fogva büszkék vagyunk, van rá is okunk. A mi erdeinkben nőnek Háromszék vármegye legszebb szálfenyői, a mi gőzfűrészeink deszkáit fuvarozzák a legtöbb fele" - írja máig is lebilincselő útirajzában a Levelek Erdélyből című munkájában. Budapesten él és alkot, de kétlakinak érzi magát: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély, s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania."

1938-ban Az anyanyelve magyar című első regényével robban be sikeresen az irodalmi köztudatba. 1945 után indexre kerül, majd félig elhallgattatottan, „ifjúsági" írónak minősítik. Így lehet az, hogy az '56-os forradalmat idéző parabolaregényei „tizennégy éven felülieknek" felirattal látnak napvilágot a Móra Kiadónál. Lebilincselő a munkássága. Több mint negyven alkotása jelent meg, javarészt regények, de megkapóak színháztörténeti portréi, amelyek az Ikerpálya vonzásában születtek. Úttörő jellegűek szociográfiai ihletettségű útirajzai. Törékeny asszonyként elsőnek indul el az akkor még tiltott területnek számító Moldvába. Az út nem neki való, papírjai nincsenek, a hatóságok árgus szemekkel figyelnek minden idegent, neves néprajztudósokat utasítanak ki. Ennek ellenére, még az első útját követő betegsége alatt is - a budapesti kórházban - az újabb utazását tervezi. Ismét nekiindul. E két út eredményeképpen születik meg a Keleti magyarok nyomában című útirajza.

Kántor Lajos a Kortárs hasábjain így méltatja: „...életművének talán legmaradandóbb darabjairól, a helyzetrajzokról, amelyek - az Anyanyelve magyar ilyen jellegű értékeit is meghaladva - már-már Móricz Zsigmond-i fölfedező szenvedélyről tanúskodnak, szülőföldi elkötelezettségükben Tamási Áron lírai emlékezéseit, útirajzait juttatják eszünkbe, a legsikerültebbek, pedig Illyés Gyula esszéigényű dokumentumprózájának erdélyi (exerdélyi) társaiként olvashatók."

Kodolányi János, azt írja 1957-ben, Az Ünnepi férfiú című regénye kéziratának olvasása nyomán: „Minden eddig írt műve csekélység ehhez képest. Most lett művész, eddig író volt. Jó író, de csak író. Ahová most eljutott, az túl van az íróságon, a jó íróságon, az már nem író-szint. Óriási erőket gyűjtött, s ezeket az erőket följebbjutáshoz kell használnia. (...) Ez a Rózsa, aki belépett a Kapun, már nem a régi! Több mint erdélyi, több mint magyar, több mint református, több mint asszony, több mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg, és ezt a teljes emberséget kell megtartania, fejlesztenie." A műnek, a legkülönlegesebb Szent László-regénynek több mint harminc évig kellett feküdnie, míg posztumusz megjelent.

Ignácz Rózsa idén lenne százéves, halálának a harmincadik évfordulója van, mégis hiányzik részletes életrajza, monográfia sem készült róla, nem született pontos bibliográfiai jegyzék műveiről, az irodalomtörténet, a lexikonok alig vesznek tudomást róla. A Püski Kiadónál újra megjelentetett művei mellett a Pro Print Kiadó tűzte maga elé életművének újrakiadásást, az Ignácz Rózsa Emlékkönyv megjelent.

Éppen ezért fogott össze a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum, hogy Ignácz Rózsát a maga sokoldolúságában mutassa meg egy centenáriumi vándorkiállítás keretében.

A kiállításon végigkövethető az, hogy hogyan lesz Benedek Elek felfedezettjéből ünnepelt színésznő, hogyan győzi meg első darabja Tamási Áront a Görgeteg megírására, hogy milyen volt párizsi tudósítóként és milyen volt darabjának vígszínházi bemutatója idején. Hogyan látta kora nagy színészegyéniségeit, hogyan szólt a bukovinai moldvai magyarokról, hogyan szól a gyermekekhez?

A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a Kézdivásárhelyi Vígadó, a Kovásznai Ignácz Rózsa Emlékház, a kolozsvári Reményik Sándor Galéria után Budapesten az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Körtermében lesz látható.

A kiállítás anyagát Dr. Makkai Ádám nyelvészprofesszor (Ignácz Rózsa fia ), a Makkai család archívumának, az OSZMI, az SZNM vonatkozó történeti anyagainak, a csernátoni Hassmann Pál Múzeum gyűjteményének, az OSZK Színháztörténeti Tára Kézirattárának, a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának, a Ráday Gyűjtemény és Református Könyvtár Archívumának, a Színház és Filmművészeti Egyetem Archívumának, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének, a Kovásznai Ignácz Rózsa emlékház gyűjteményeinek anyagaiból állítottuk össze, megvalósulását a Szülőföld Alap támogatja.

A kiállítást a Centenáriumi Emlékév keretében abban a reményben készítettük, hogy felhívjuk a figyelmet a méltatlanul elfeledett alkotóra.

Szebeni Zsuzsa, a kiállítás kurátora