Bánk Bán - Junior, Nemzeti Színház*

Katona József: Bánk Bán (Bánk Bán - Junior) (R. Alföldi Róbert)

Érdekes módon nekem fociban, de úgy általában semmilyen sportban nem jut eszembe U21-et (vagy U-19, 23 vagy akármi hasonlót) nézni. Igaz, sport terén még megértem a műfaj szükségét, mármint hogy a fizikális és technikai felkészültségük kezdetén álló/utánpótlás sportolóknak külön rendeznek versenyeket, hadd lássuk, mit tudnak, ahogy a Tour de France-on is külön díjazzák a legjobb fiatal kerékpárost a mezőnyben. Színházban valahogy ezt sokkal erőltetettebbnek érzem: létező társulatból kiemelni az ifjakat és csak velük rendezni a darabot – nem igazán értem a célját a dolognak.Mivel azonban a koncepciót érdekesnek gondoltuk, ami akár még jól is elsülhet, tovább kísérem Alföldi rendezői ténykedéseit, ezúttal Szentendrén a helyi teátrum és a Nemzeti Színház közös produkciójaként aposztrofált nyári előadás keretében.

Sajna a szúnyogokat a helyszínt jócskán túlöltöző közönség már-már Ypernt idéző parfümfelhője sem zavarta meg a táplálkozásban, előttem a László Zsolttól (tüntetőleg??) három üres széknyire ülő Rába Roli fénylő tarkóját csípik dagadtra a két felvonás alatt, de én is véresre vakartam magam, nehéz lesz így odafigyelni.

A Bánk Bán Juniorban a Nemzeti gárdájának ifjú titánjai mutathatták meg, mit tudnak, Alföldi pedig ismét egy régi nemzeti fétisünket porolta le és állított színpadra. A  végeredmény szerintem egész ígéretes lett, bár azért vannak az előadásnak gyengéi is jócskán...

Ami engem talán leginkább zavart, hogy szörnyen egybemosódnak a karakterek: lehet, hogy ehhez nem csak  a zsenge színészi átlagéletkor, de az Alzheimer kóros nyugdíjasokat megszégyenítően gyenge arcmemóriám is hozzájárult, mindenesetre tény, hogy akár cserélgethették volna előadás közben is a szerepeket a színészek, mint egy punk együttes a hangszereket, én tutira nem vettem volna észre a változást. Nem lehetett elkülöníteni az egyéni stílusokat. Fehér Tibor csak a betanult Katona-soroktól lett Bánk Bán, külsőre átlagos tinédzsernek tűnt a színpadon, és játékában is csak onnan lehetett tudni a tekintélyt parancsoló karakterét, hogy a többiek néha nagyúrnak szólítják. Sajna a többi szereplő is nagy massza maradt nekem, talán két fontosabb kivétellel: Petúr (Makranczy Zalán) és Biberach (Földi Ádám) nagyon jól nyomták, mindkettő pontosan eltalálta a szerepét. Petúrt ráadásul némi iróniával ábrázolták, maga volt az izmos magyar szürkemarha perszonifikációja: szakállasan, trikolóros csuklószorítóval, üveg egri bikavérrel a kezében úgy néz ki, mint egy agitáló nemzeti rocker a Magyar Szigeten aki épp Magozott Cseresznyéről Kárpátiára igyekszik –ráadásul nagyon autentikusan nyomta a lázadó büszke magyar szerepét, Vikidál is simán tanulhatna tőle. A csajok közül a János Vitézben remeklő Radnai Csilla egyáltalán nem volt rossz, bár érezhetően meg kellett magát erőszakolnia a puritán erkölcsű Melinda szerepéhez (és  a farpofái közül a fürdőbugyi vonala fölé ívelő nonfiguratív tetkó sem tette vaserkölcseit hitelesebbé, bár kétségkívül lekötötte az embert).

Mindettől függetlenül a darab összhatásában pozitív volt számomra, ötletes volt a színpadi akváriumszerű medence – igaz, kivitelezésében a vaskeret és a zavaros víz miatt inkább a Auchan halas részlegét idézte, mintsem luxusjakuzzit,  viszont az udvari gyilkosságoknál  például remekül lehetett felhasználni:  a  véres hulláktól az előadás vége felé már úgy nézett ki mint Omaha Beach, sokkoló látványt nyújtva az első sorból. (Beszélgetés a díszlettervezővel itt.) De nagyon bejött a színpadi mikrofon és dobszerkó felhasználása - akár az előadás elején a meráni punkegyüttes-magyar nóta rivalizásnál, akár később a Petúr-féle pártütésnél: ez a sok apró ötlet adja a fő erejét az előadásnak Tetszett, hogy a végén Endre érkezése után hamar rövidre zárták a sztorit, jól bekalibrálva, hogy mennyit bír el az előadás, a végén duettben a’capella elénekelt Szózat pedig kifejezetten hatásos lezárása volt az estének. Kíváncsi leszek, hogy fogadja majd a Nemzeti közönsége, ha ősztől színpadra teszik kőszínházban is, én szurkolok nekik.

(*A Szentendrei Teátrum és a Nemzeti Színház közös produkciója)