A Thealter utolsó előtt napját az utcán, a Kisszínházban, a Zsinagógában és a Jate-klubban töltöttük. Részesei - ám nem elszenvedői - voltunk az idegen lények inváziójának, és láttunk érdekes darabokat is.
fotó: Révész Róbert
Először tehát az utca.
A szegediek nagyon szerették a szlovén Ljud Színház Elektromos inváziók című darabját, rengetegen megálltak, kísérték a rózsaszín csapatot, előkerültek a fényképezőgépek, mobiltelefonok.
A rózsaszín lények barátkozni, ismerkedni szerettek volna - sikerült is. Bár kiderült: bármennyire is barátságosak a Föld nevű bolygó lakói, puszit nem szívesen adnak idegeneknek.
Az utcaszínház bejárta az Árpád tértől indulva a belvárosi sétálutcát.
Közben sok járókelőt megszagoltak, megbámultak, még a Kárász utca elején álló köszöntőszobrokat is.
Később találtak egy magára hagyottan árválkodó gyerekmotort: az egyik idegen lény rögtön meg is próbálta a "bekebelezni", de a jármű aprócska gazdája egyszerűen odament és visszaszerezte tulajdonát. Nagyon bátor volt: nem ijedt meg a rózsaszín lényektől.
A Ljud színház társulata három napon át jelölte meg rózsaszín festékkel azokat, akikkel szívesen barátkozna. A festék lemosható, az előadás viszont feledhetetlen.
fotó: Révész Róbert
A szegedi Kisszínház nézőtere zsúfolásig megtelt Frenák Pál Társulata Trace & Mennono című előadására. Várnagy Kristóf úszónak öltözve mozgott-táncolt a színpadon, feszegetve a hajlékonyság, ruganyosság, az emberi test felhasználhatóságának határait - pontosabban szólva határtalanságát. A medence a színpadra vetített négyzet, benne szöveg - ezt sajnos nem tudtuk elolvasni, hiába nyújtogattuk a nyakunkat. Kék úszónadrág, kék úszósapka, úszószemüveg: a táncos ironikus, ösztönös, transzban lévő és tudatos énjei vonultak előttünk - négy az egyben. Várnagy Kristóf nem csak a színpadon és a képzeletbeli vízben jó: akroba-tudását mutatta meg a színpadra belógó kötélen. Reméljük, viszont látjuk még a Thealteren.
fotó: Révész Róbert
A régi zsinagógában ez után a legendás, a Thealterre visszajáró bolgár Ivo Dimcsev Néhány kedvenc című előadása következett. Kedvenc tárgyak, kedvenc zenék, kedvenc szövegek. Kiderült, hogy Ivo Dimcsev anyukája - egy lift. Aztán megkérdezte: akarod, hogy az anyád legyek? Annak, aki igennel felelnek, elég magas követelményeknek kellene megfelelnie. Így például: " Ha azt akarod, hogy az anyád legyek, menj el színházba. Ha azt akarod, hogy az anyád legyek, koncentrálj rám, nyisd ki a szíved. Ha azt akarod, hogy az anyád legyek, ne próbálj meg mindent megérteni, amit látsz. Ha azt akarod, hogy az anyád legyek, meg kell tenned valamit - hogy mit, azt nem árulta el.
Ivo Dimcsev - ahogyan szokta - ezúttal is bevonta a nézőket.
fotó: Szögi Lackó
Magas hangon énekel, angolul, nem túl tartalmas szöveget. Ezt ő is tudta, és meg is próbálta csőbe húzni a nézőt. Énekelve kérdezte: amit énekelek az dal vagy koreográfia? Valaki válaszolt: koreográfia.
Erre azt válaszolta: ha kiművelt hangon énekelek, mindenki azt hiszi, profi vagyok. És senki nem törődik a tartalommal. Az esetek többségében nehéz megtalálni az egyensúlyt a tartalom és a forma között.
Ivo Dimcsev fotókat mutat, van közöttük egy, ami a csontvázát ábrázolja. "Amikor kisgyerek voltam, meghalt a nagymamám. Nem akarom, hogy elhamvasszanak vagy elássanak. Ezért a csontvázát a tudománynak ajánlja majd fel.
De előtte még, hogy bemutassa: egyelőre ő rendelkezik a testével, négy helyen megvágja magát: mindkét szemöldökét a szélén. Ivo ül és vérzik. Nincs semmi baj veled, énekli. Hát jó.
Bulgária után Japánba utazunk, persze virtuálisan. A Fiafai társulat Az ingyenélő című előadására zsúfolásig megtelt a jate: mozgásszínházasok, egyetemi színpadosok, a Ljud társulat (ezúttal nem rózsaszínre festve) - és a civil nézők. Chiharu Shinoda magyarul köszönti a nézőket, akik igyekezetét hálás tapssal jutalmazzák. Először egy kis mozgás, a Vár ránk a síkság című dalra. Szöveg nincs, csak zene. A japán társulat szegediekkel együtt tanulta be az egyébként bonyolult koreográfiát.
A hangulat a tetőfokán, jöhet Az ingyenélő.
fotó: Révész Róbert
Két színész, díszlet semmi. Csupán egy hatalmas, faltól-falig vászon a hátsó falon, hiába, a japánok az animáció királyai. Ezen a vásznon fut a szöveg, és itt nőnek ki a földből az újsághegyek, mert az ingyenélő Ichiko egész nap a tévé előtt fekszik és magazinokat olvas. Nincs munkája, ezért momokánál betelik a pohár: unja már, hogy a lány rajta élősködik. A két színész váltogatja a szerepeket, a szöveget japánul halljuk és angol nyelven olvashatjuk. A társulat egyre népszerűbb Tokióban. A Thealter után Budapesten, Ljubljanában és Berlinben és fellépnek.
fotó: Révész Róbert
"A nővéremet nem én választottam. Az összes emlékemben jelen van".
A színpadon három nő igyekszik uralni az egyébként nagy teret, amelynek határait egy, a plafonról lelógatott menyasszonyi ruha, egy madzagokból és fémkeretből álló hangszer és egy mikrofon adják meg.
Szükségük is van a tágas térre: az egyik nővér gazellaként szalad keresztbe, a másik, vélhetően a legkisebb, köveket szór szét, míg a harmadik - a legidősebb - a tér egészét próbálja uralni.
fotó: Szögi Lackó
Mindez azonban sem nem bonyolítja, sem nem könnyíti a megértést: a bonyolult nővéri viszonyok állandóan változnak, kettő kirekeszt egyet, aztán mindannyian külön vannak, nem sokkal később együtt.
fotó: Szögi Lackó
20.00: Urbán András Társulata: Idegen - reflexiók - Régi Zsinagóga
20.00: Ekisfeszt Akadémia: Közönségdíj díjkiosztó - Régi Zsinagóga udvar
23.00: Thealter záróbuli : Penguin Analog System (Dj Zöld): Je t'aime... moi non plus (szeretlek... én már nem) - Piros úszóház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.