Yorick Stúdió: 20/20

1990-ben Marosvásárhelyen összecsapott a román és a magyar tömeg, a harcokban többen életüket vesztették vagy megsebesültek. Mindössze ennyit tudhat meg biztosan, aki a fekete március néven emlegetett etnikai zavargások felderítésére indul. A feltételezett okok, az események menete, következménye és jelentősége tekintetében nincs közmegegyezés. Az eltérő történetek pedig húsz év távlatából is meghatározzák Marosvásárhely közhangulatát és román-magyar kapcsolatait. A témában elővehető színdarab híján a Yorick csapata mintegy a várost kérte fel társszerzőnek: több mint ötven, az eseményekben résztvevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi személyes elbeszélése adja a kiindulópontját Gianina Cărbunariu anti-történelmi drámájának.

A 20/20-ban nincsenek hősök vagy eszmék, az előadásnak nem célja az igazságtevés, sem a rekonstrukció. A felvillanó eseményszilánkok épp azt mutatják, hogy hiányzik az egyetlen, mindenek felett álló nézőpont, amelyből a fekete március felelősségteljesen átlátható, feldolgozható, értelmezhető volna. A cím nemcsak 1989. március 20-át és az azóta eltelt húsz évet jelöli. A szemészetben ez a szám jelenti az egészséges látásélességet.

A Yorick előadása látni és láttatni akarja a témát, hogy aztán beszélhessünk róla - anyanyelvünkön, a másik nyelvén, vagy bármilyen más nyelven. Ahogy az öt magyar és az öt román színész az előadásban saját nyelvén, vagy a másik nyelvét bevallottan ügyetlenül beszélve megszólal.

Gianina Cărbunariu a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanult rendező szakon, majd a Royal Court Theatre és a Lark Theatre drámaíró-ösztöndíjasa volt. Évfolyamtársaival közösen indították el a dramAcum nevű projektet, amely 2002 óta az új román dráma legfontosabb műhelye. Cărbunariu sajátos munkastílusa, hogy a drámairodalom valamely klasszikusának újraértelmezése helyett a majdani előadás társadalmi közegéből indul ki színészeivel, és a közös műhelymunka során írja meg az előadás szövegét.

Magyar, román, angol és francia nyelven - angol és magyar feliratozással lesz látható az előadás.

8. Kortárs Drámafesztivál Budapest
Yorick Stúdió - Marosvásárhely & dramAcum - Bukarest (RO):
20/20

Szereplők:
Virgil Aioanei, Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katalin, Carmen Florescu, Mădălina Ghiţescu, Korpos András, Rolando Matsangos, Sebestyén Aba, Cristina Toma, Tompa Klára
Látvány: Maria Drăghici
Fordító, dramaturg: Boros Kinga
Fotós: Maria Drăghici

Írta és rendezte: Gianina Cărbunariu

Előadás időpont: november 27., 20:00 h
Helyszín: Bakelit M.A.C.

Az előadás időtartama: 130 perc, szünet nélkül.
Az előadás után közönségtalálkozó.

„Mi azt fogadtuk el, hogy amit mond, az neki igaz"
Juhász Bálint interjúja Boros Kingával

A Kortárs Drámafesztivál egyik legizgalmasabbnak ígérkező előadása, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió 20/20 című előadása a húsz évvel ezelőtti romániai forradalom egyik eseményére, a marosvásárhelyi véres márciusra reagál. Máig sem tisztázott, hogy pontosan mi miért és hogyan történt akkor Erdély egyik legnépesebb városában, de tény, hogy az együtt élő nemzetiségek - magyarok, románok és cigányok - verekedtek egymással. Az előadást részben helyben élő, részben bukaresti színészek, magyarok és románok együtt készítették. A szöveget pedig, ahogy az alkotók fogalmaznak, maga a város írta: a stáb az eseményekben érintett emberekkel készített interjúkat, és az előadás jelenetei ezek alapján születtek meg. Erről kérdeztem Boros Kingát, az előadás dramaturgját.

- Azt írjátok az előadásotokról, hogy anti-történelmi dráma? Mit jelent az, hogy anti-történelmi?

Boros Kinga: Az ötlet erre a kifejezésre onnan született meg, hogy miközben mi próbáltuk a Yorickban ezt az előadást, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatában a mi csapatunk egy része is benne volt a Závada-féle Bethlenben, ami egy történelmi darab. Mi poénkodtunk egymás között, hiszen a mienk is egy történelmi darab, amennyiben egy húsz évvel ezelőtti - történelmi - eseményt dolgoz fel, csak nem úgy nyúl hozzá. Egyrészt sem egy eszmei olvasatát nem adja a történelemnek, másrészt pedig nincsenek benne hősök, neves történelmi személyiségek. Ha a lexikon-szerű értelmezést nézzük, akkor a mi előadásunk egyáltalán nem felel meg a történelmi dráma kritériumának. Közben mégis egy jelentős múltbéli eseményből indul ki.

- Hogyan kerültek bele a színészek a munkába?

Boros Kinga:Egészen a történet elején kezdem: 2004-ben láttam Gianina Cărbunariu előadását, a Stop the tempót a bukaresti országos fesztiválon, és azóta folyamatosan próbáltam meggyőzni rendezőket, hogy vigyék színre ezt a darabot.

- Ezt végül is ti játszottátok a Yorickban...

Boros Kinga: Igen, Sebestyén Aba, a stúdió vezetője megrendezte. Gianina eljött, megnézte az előadást, és nagyon tetszett neki. Aba pedig ezután sokat győzködte, hogy ne csak kész szöveget adjon, hanem rendezőként is dolgozzon velünk. Gianina végül is elfogadta a meghívást, és az volt az ötlet, hogy a három színésszel, aki benne volt a Stop the tempóban, illetve három általa Bukarestből hívott színésszel csináljunk előadást. Később a három vásárhelyi színész közül ketten kimaradtak a munkából, de csatlakoztak mások; felkértük például Korpos Andrást, aki ott volt a márciusi események kellős közepében. Tehát nem volt szereplőválogatás, meghívásos alapon jöttek a színészek.

- És a román színészek?

Boros Kinga: Gianinának megvannak a stabil emberei, akikkel dolgozik, ők mindannyian, hozzá hasonlóan, szabadúszók. Mădălina Ghiţescuval meg Rolando Matsangossal együtt dolgozik mióta végeztek, velük csinálta a mady-baby.edu-t is, amivel voltak itt, a Kortárs Drámafesztiválon két évvel ezelőtt, és Rolando benne volt a Stop the tempóban is, amivel Gianina igazából befutott. Két másik színésszel, Carmen Florescúval, meg Virgil Aioanei-jel is, akik szintén párhuzamos évfolyamban végeztek, dolgozott már néhányszor együtt. Cristina Toma, az ötödik színész, úgy került bele a produkcióba, hogy a dokumentálódás során Gianina megkérte, segítsen összehozni őt emberekkel, akik mesélnének a márciusi eseményekről. Az ő helyzete azért volt érdekes, mert egyrészt marosvásárhelyi vegyes házasságból született, másrészt tíz évig Montrealban élt. Ő volt az, aki teljesen outsiderként, de többszörösen érintettként lépett be a projektbe.

- Amikor elkezdtetek dolgozni, hogy állt a szöveg?

Boros Kinga: Sehogy, nem volt szöveg.

- Kik készítették az interjúkat?

Boros Kinga: Mindannyian.

- És hogy találtátok meg az interjúalanyokat?

Boros Kinga: Az elején azokat az embereket kerestük meg, akikről tudtuk, hogy valamilyen módon részesei voltak az akkori eseményeknek. Politikusokat, közéleti személyiségeket, és így tovább. És ugyan nagyon hasznos volt, amit tőlük megtudtunk, de hamar kiderült, hogy abból az anyagból nem lesz előadás. Ők elmondták a maguk álláspontját, amit a 20 év alatt már nagyon sokszor tették. De ez nem egy színházi anyag. És akkor elkezdtük felhívni az unokatestvéreket, a nagybácsikat, a szomszédot, a volt osztálytársakat és így jutottunk el az abszolút ismeretlen közemberekhez.

- Hogy zajlott egy interjú? Az egész stáb ott volt, vagy csak akinek a révén az ismerettség létrejött?

Boros Kinga: Amikor az ilyen személyes beszélgetéseknél tartottunk, akkor már nem ment mindenki, hogy ne legyen az illető számára rémisztő, hogy egyszerre tizenhárman lerohanják. Olyankor azon az emberen kívül, aki összehozta a kapcsolatot, Gianina és én mentünk, és esetleg még valaki, három-négy ember. De nem kellett ezt nagyon szervezni, legtöbbször magától alakult, nem értünk rá mindannyian úgyse.

- Nehezen nyíltak meg az emberek?

Boros Kinga: Igen, ez nagyon érdekes volt. Eleve mindenkihez úgy mentünk, hogy volt egy bizalmi kártyánk, attól az embertől, aki beajánlott, vagy éppen közülünk valakitől. Tehát nem kellett azzal a kétellyel megküzdeni, hogy mi most miről is akarunk, és miért beszélgetni.

- De azt elmondtátok, hogy ebből előadás lesz, nem?

Boros Kinga: Persze, ezt rögtön az elején tisztáztuk. Szóval bizalmi problémák nem voltak. De az emberek döntő többsége úgy vélte, hogy erről a témáról nem érdemes beszélni. És az volt a nagyon jó élmény ebben a fázisban, hogy a beszélgetések végére mindenki azt mondta, ez így jó volt. Hogy jó volt erről beszélni.

- Vannak ennek az eseménynek más művészi céllal készült feldolgozásai?

Boros Kinga: Tudomásom szerint csak egy van, és az is inkább dokumentumfilmnek nevezi magát; Kincses Réka filmje, a Balkán Bajnok. A rendezőnő Kincses Előd ügyvéd lánya, az édesapja fő alakja volt a márciusi eseményeknek. Ezen kívül csak dokumentumfilmek vannak, rengeteg, és a többségét magyarok készítették, román oldalról nagyon kevés van. A dokumentumfilmekben mindenki az igazságot keresi. Nekünk ez nagyon sokat számított abban, hogy hogyan álljunk hozzá a témához. Azt láttuk, hogy mindenki megpróbálta az igazságot kideríteni, és megtalált egy részigazságot, esetleg. Ez nagyon meghatározta az egész előadás dramaturgiáját is: rájöttünk arra, hogy ahelyett, hogy egy nagy tablót próbálnánk meg bemutatni, amelyben minden ügyesen a helyén van; töredezett, mozaikos kell, legyen a szövegkönyv, illetve az előadás szerkezete. Mert ennél többet nem tudunk biztosra mondani. Nem tudjuk kideríteni az igazságot. Nem is akarjuk.

- Mi volt a kulcs, ami egy beszélgetés során oldotta az interjúalanyok zárkózottságát?

Boros Kinga: Ezek olyan szempontból nehéz beszélgetések voltak, hogy rengeteg olyan emberrel találkoztunk, akinek a véleményével személy szerint nem tudtunk volna egyetérteni. Sokszor előfordult az, hogy ott ültünk négyen-öten, beszélgettünk az illetővel, és valamelyikünk menetközben felállt és kiment. Nem széket csattogtatva és ajtót rityegtettve, hanem szépen csöndesen, de inkább kiment a helyzetből, mert érezte, hogy úgy kellene konfrontálódnia az interjúalannyal, ahogyan ebben a helyzetben nem megengedett. Ha történeteket keresünk, akkor nem vitatkozhatunk emberekkel. Az volt az alapállásunk, hogy megpróbáltunk mindenkivel úgy beszélni, hogy elfogadtuk, hogy amit mond, az igaz. Ezen a szón nagyon sokat rágódtunk, hogy mit is jelent, az hogy igaz, vagy igazság. Mi azt fogadtuk el, hogy amit mond, az neki igaz, és azt próbáltuk meg kideríteni, hogy kinek-kinek mi az igaz. És talán ez volt a kulcs; azzal lehetett megnyerni az embereket.

- Amikor összegyűlt egy olyan anyag, amiről már azt éreztétek, hogy lehet vele dolgozni, akkor hogyan kezdtetek próbálni?

Boros Kinga: Az interjúkkal párhuzamosan folyamatosan zajlottak a próbák, mert elkezdtünk dokumentálódni, és ahogy folyamatosan jöttek az újabb és újabb emberek, láttuk, hogy ezt nem lehet abbahagyni, nem lehet azt mondani, hogy ez kész. Így elkezdtünk menet közben színpadon is dolgozni. Az első tucat interjú után mindenki hazament a hanganyaggal, és újra és újra hallgatta, és az volt a feladata, hogy olyan helyzeteket keressen meg benne, amelyeket színpadi szituációként el lehet képzelni. És ezekre improvizáltak a színészek. Az improvizációkból lassan alakult ki a szöveg, Gianina elkezdte írni, amit megírt, azt visszahozta, átírtuk, kihúztuk, újrafogalmaztuk, tehát nagyon képlékenyen kezeltük ezt a szöveget. És végül is csak két hét volt, amit igazi hagyományos értelemben vett próbafolyamatnak lehet nevezni, amikor a lerögzített jeleneteket próbáltuk. De volt olyan jelenet is, ami bemutató előtt három nappal íródott meg.

- Az eredeti mondatokból, amiket az interjúalanyok mondtak, abból valami maradt?

Boros Kinga: Igen, elég sok, voltak olyan mondatok, amiket egy-egy az egyben megtartottunk. Például volt egy interjúsorozat, amin én nem voltam ott, a kollégáim készítették: kimentek azokba a falvakba, ahonnan sokan bejöttek Vásárhelyre a verekedéskor. Ezek voltak a legnehezebb interjúk, mert ismeretlenként kellett bekopogtatni a kapukon. Egy bácsi például azt mondta, „Fiam, én ott voltam a főpróbán, nem vagyok kíváncsi az előadásra." Ez annyira jó mondat volt, hogy megtartottuk egy az egyben, viszont egy teljesen másmilyen figura szájába került. Az anyag felhasználásakor nagyon törekedtünk arra, hogy senki ne érezze sértve magát attól, hogy felismeri önmagát a színpadon.

- Mennyire derül ki az előadás szövegéből, hogy hogyan készült? Az elmondott történetekből jelen idejű színpadi szituációk teremtettetek, vagy reflektál arra a szöveg, hogy ez egy interjú volt eredetileg?

Boros Kinga: Mindkettő benne van; komolyan gondoljuk, hogy a 20/20 a március 20. óta eltelt 20 évet is jelenti, az emlékezés folyamatát. Van egy jelenet, például, amelyben egy román falusi papné próbálja a híveket meggyőzni, hogy itt vannak ezek az emberek, akarnak egy előadást készíteni, és, hogy beszéljenek velük. Vagy az egyik monológban, ami a színésznő személyes történeteiből készült, elhangzik, hogy: „amikor nekifogtunk a dokumentálódásnak, próbáltam visszaemlékezni, anyagot gyűjteni..." Ebből egyértelműen kiderül a jelenbeli helyzetünk. Van egy csomó olyan jelenet az előadásban, amelyből bárki kihallja, hogy ezek személyes történetek. Nincs lehalkítva a valóság.

- Amikor Szentgyörgyön voltam, és beszélgettem román és magyar színészekkel is, azt éreztem, hogy ez a témakör tabu. A magyarok úgy beszéltek velem, hogy én is magyar vagyok, és ami elhangzik, csak köztünk hangzik el, és a románok is nagyon óvatosan mondtak ki dolgokat ezzel kapcsolatban. Milyen volt nálatok a magyar és román színészek között az együttműködés?

Boros Kinga: Voltak szemléletbeli eltérések. Például, volt egy olyan gyakorlat, amelynek során mindannyiunknak a saját életéből kellett hozni egy történetet, egy fotót, egy tárgyat '90 márciusából. A magyar színészek közül néhányan családi fotóalbumot hoztak, amelyben generációkra visszamenően benne voltak a családtagjaik fényképei is. Erről nagyon sokat beszéltünk: a bukarestiek számára úgy tűnt, hogy a csapat vásárhelyi része sokkal jobban elfoglalt a történelemmel. Hogy sokkal jobban izgat bennünket, erdélyi magyarokat a történelem, a gyökereink.

- Arra emlékszel, hogy ki vetette föl egyáltalán, hogy foglalkozzatok ezzel a témával?

Boros Kinga: Gianina. Aba először arra kért, hogy ajánljak neki kortárs magyar darabot. Gianina meg azt mondta, hogy nem akar olyan előadást, amit bárki, bárhol megcsinálhatna. Ha ő idejön Vásárhelyre, akkor olyan elődást szeretne csinálni, amit csak ő, csak ezekkel az emberekkel, és csak ott tud megcsinálni. Eltöltött néhány napot a városban, és egy csomót beszélgetett, nemcsak velünk, meg a színészekkel, hanem bárkivel, akivel éppen egymás mellé kerültek. És a beszélgetések alapján ez a téma rajzolódott ki, mint ami még mindig meghatározza a várost.

- Az, ahogy mondod is, nem volt szándék, hogy történelmi igazságot tegyetek, letegyétek valahová a ti garasotokat. Volt-e más célkitűzésetek azzal, hogy ebbe fogtatok bele? Például, hogy legyen egyáltalán kommunikáció ebben a témában?

Boros Kinga: A szöveg egyszerre magyarul és románul is van, és végre valahára van hozzá felirat. Az kész röhej egyébként, hogy egy olyan kétnyelvű városban, mint Vásárhely, nem fordítják az előadásokat. Ami Temesváron, vagy Kolozsváron egyértelmű, az Vásárhelyen nem létezik. Az előadásnak abban az értelemben lehet közösségépítő szerepe, hogy mi románokat és magyarokat is várunk az előadásra, és jönnek is szerencsére. És bizonyos értelemben az előadás második része egy beszélgetés, amin remélhetőleg ott maradnak mind a két nációból emberek.

- Milyen tapasztalaitok vannak ezzel kapcsolatban?

Boros Kinga: Az egyik fontos dolog szerintem, hogy sokan vannak, akik meg akarnak szólalni. Sokan azért maradnak ott, hogy elmondhassák a maguk történetét. Nekünk ez visszaigazolás, arról szól, hogy tényleg érdemes volt beszélni azokkal az emberekkel, akikkel beszéltünk; és noha sokan elsőre úgy állnak hozzá a témához, hogy ezt hagyjuk, felejtsük el, nem érdemes róla beszélni, az előadás által már megnyílnak annyira, hogy el akarják mondani a maguk történetét, és meg akarják hallgatni másokét. Amennyire mi fel tudtuk tárni, az elmúlt húsz évben nem volt erről nyílt párbeszéd románok és magyarok között. Ez benne van az előadásban is, egy szereplő azt mondja, nem akarja, hogy őt megsértsék, és ő sem akar megsérteni senkit. Így esett, hogy húsz évig nem beszéltek egymással...

forrás: Bakelit M.A.C.