Gondolatok Réthly Attilától

Meg kell szülessenek azok a generációk - színházi és döntéshozói oldalon egyaránt-, akik végre továbblátnak az orruknál és nem indulatból kezelnek színházszakmai ügyeket. Ha a politika erről másképp is gondolkodik, nekünk az a dolgunk, hogy e fölé helyezzük magunkat. Ez az utolsó utáni pillanat. Úgy tűnik, elkezdtük felélni színházi örökségünket. Tudomásul kell vennünk, hogy ma a színházi közönség utánpótláshiányban szenved. A meglévő közönség csendben és lassan megöregszik, kikopik a színházból, utána pedig csak az üres, tátongó nézőtér marad. Néző nélkül pedig nincs színház. Hogyan várhatjuk, hogy a néző ismét betérjen a színházba, ha megújulás helyett szakmai és politikai marakodás jellemzi ma színházi életünk mindennapjait? A totális megsemmisüléssel szemben újjászületésre volna szükség. Mindannyiunk közös érdeke ez. A Veszprémi Petőfi Színház Igazgatói pályázatán való részvételem lehetővé tette, hogy alaposan végiggondoljam ezt a kérdést. Arra jutottam, hogy Veszprémben mégsem most jött el a pillanat, amikor színházesztétikai programokat kell ütköztetnünk. Remélem a pályázattól távol maradt további potenciális jelöltek is ezt gondolják, és nem pedig fásultságból, beletörődésből, cinizmusból hallgatnak és felejtették el: a színház játék, társasjáték. A nyílvános pályázatok arra valók, hogy a színházról alkotott elképzeléseinket, művészi koncepcióinkat megmérettessük, abban a reményben, hogy gazdagabbá és érvényesebbé tesszük ezzel színházművészetünket. Természetesen elutasítok minden olyan "színházszakmai" döntést, amit a politika eszközöl. Veszprém esetében azonban morálisan úgy érzem, Oberfrank Pálnak és Eperjes Károlynak joga van végigmenni a megkezdett úton.

(Réthly Attila a Veszprémi Petőfi Színház igazgatói posztjára benyújtott pályázatát visszavonta.)