Edith és Marlene

Állótaps köszöntötte az Edith Piaf szerepét alakító Kristína Turjanovát a pozsonyi Új Színpad Edith és Marlene c. előadásának bemutatóján. A sajtófogadáson a szerző Pataki Éva és az ősbemutatót rendező Mészáros Márta külön gratuláltak a bravúros teljesítményhez, sőt Mészáros Márta nem tartotta kizártnak, hogy egyik készülő filmjében komoly szerepet adjon a tehetséges művésznőnek.

Az Edith és Piaf c. darab a nyolcvanas évek közepén született, méghozzá Kútvölgyi Erzsébet kívánságára, aki szeretett volna a legendás énekesnő bőrébe bújni. Mészáros Márta Pataki Évát kereste meg, aki akkoriban olvasta Marlene Dietrich Tiétek az életem c. önéletrajzi könyvét, s így vetődött fel az ötlet, hogy a két legendás személyiséget színpadon összehozza. Az érzelmektől túlfűtött, hangulatai fogságában élő Edith és a jéghideg, német szépség Marlene. S mivel Kútvölgyi mellett a Vígszínház tagja volt akkoriban Hernádi Judit is, akinek énekesi kvalitásait már ismerhettük (Örökség c. film betétdala), a darab kettejükre íródott. Mészáros ötlete nyomán az Edithet körülvevő összes férfit Szakácsi Sándor alakította, s hiába jöttek a rosszabbnál rosszabb kritikák (Mészáros szerint sem akkor, sem azóta nincs átjárás a színház és a film között Magyarországon), az előadás hosszú évekig levehetetlen volt a Pesti Színház repertoárjáról.

S idővel elindult meghódítani Közép-Európát, eljutott Lengyelországba, Prágába, a Divadlo pod Palmovkou színházba, s 2004-ben Martin Kákoš megrendezte Eperjesen is Ľudmila Dutkovával a kis szürke párizsi veréb szerepében. S miután Kákoš a pozsonyi Új Színpad művészeti vezetője lett, ahogy az Assisi Szent Ferenc c. musicalt, úgy ezt a darabot is átmentette az egyetlen szlovákiai zenés színházba.

Ez a darab elsősorban a Piafot játszó színésznőn áll vagy bukik. Ha nem találnak alkalmas színésznőt, akkor teljesen fölösleges elővenni, s a pozsonyi előadás dramaturgja, Oleg Dlouhý erre csak ráerősített, ugyanis a pesti színházbeli változattal ellentétben itt sokkal kisebb szerepet kap Marlene Dietrich alakja, s ennél is kevesebb fajsúllyal vannak jelen a férfiak, akik annyira fontos szerepet játszottak Piaf életében. Sőt, az Új Színpad előadásában nem vonják össze a férfialakokat, viszont alaposan meghúzzák a szövegeiket, így többnyire mintha monodrámát látnánk a meghirdetett kamaradarab helyett.

S ugyan ezek mind nagyon komoly kritikának tűnnek (egyébként annak is szántam), mégis akad egy színésznő, aki egymagában képes kiküszöbölni a rendezés és a dramaturgia szinte összes melléfogását. Eredetileg Piaf szerepét a prágai musicalszínpadokon befutott Lucia Šoralovának szánták, s csak a második szereposztásban kapott volna helyet Kristína Turjanová, de végül is jól döntöttek, amikor bedobták a mélyvízbe a fiatal színésznőt, aki ugyan játszott már Peter Pavlac Partybr(e)akers c. darabjában a pozsonyi Nemzeti Színházban, elsősorban a nyitrai közönség ismerhetett.

Az előadás keretjátékkal kezdődik, méghozzá Piaf temetésével, amelyen megjelenik Marlene is. Hatalmas tömeg, szakadó eső, s az ázott kis veréb térdepel a színpad közepén, egy emelvényen. Már ekkor csak övé a színpad. S innen rohanunk végig egy rendkívüli tehetség életpályáján, aki a szakadékból, a kupiból emelkedik ki, lesz egy ország imádott lelkiismerete, de aki soha nem akarta s nem is tudta megtagadni azt a közeget, ahonnan indult. Ahogy nem bánt meg soha semmit sem. Kristína Turjanová elemi erővel hozza a figurát, s úgy azonosul a mindenki által ismert Piaf-képpel, hogy közben önmaga személyiségét is képes megőrizni. Egy-egy dal közben, egy-egy mozdulatánál végigfut rajtunk a hideg. A legtöbbet mégis akkor kapjuk tőle, amikor elénekelve egy-egy dalt, levonul a képzeletbeli párizsi színpadról. Elesett, védtelen, nagyon szeretnivaló ilyenkor.

Vele ellentétben Marlene Dietrich az arisztokrácia eleganciáját testesíti meg, akinek végtelennek tűnő hidegsége mögött fel-felragyog a mások iránt való szolidaritás, aki nemcsak önmaga nem szeret veszíteni, de azt sem viseli el, hogy azok, akik számára fontosak, megbukjanak. Lehetnének vetélytársak, főleg a newyork-i színpadon, s a szakmai féltékenység ugyan egy-egy pillanatra felbukkan, mégis Dietrich vetélytárs helyett védtelen, szánalomra méltó embert lát Piafban, s tisztában van annak zsenialitásával. Karin Olasová többet mutat meg a szerepből, mint ahogy azt a dramaturg és a rendező meghagyta neki. Nem használt az előadásnak az sem, hogy a férfi szerepeket egyénítették, hisz Mészáros ötlete annak idején arra épült, hogy Piaf mindegyikben az örök férfit látta, aki nélkül nem érdemes élni. S hogy azt Marcel Cerdannak vagy Théo Lamboukasnak hívták, teljesen mindegy volt. Pozsonyban különösen az első kapcsolat tűnt elnagyoltnak felszínesnek, Přemysl Boublík eleve tűnt párizsi gigolónak, mint ökölvívóbajnoknak. A görög fodrászt játszó Pavol Plevčíknek legalább van egy közös száma Edithhel. Legizgalmasabbnak a Piafot az utcasarkon felfedező Mouis Leplée szerepében Dušan Kaprálik tűnik, míg a Nemzetiből most szerződtetett Ján Gallovič, aki az impresszárió szerepében végigkíséri Piaf életét, felettébb unalmasnak mutatkozik. Talán nem véletlen, hogy nem őt választotta Piaf élete társául.

Ivan Holub rendező munkatársaival, a nem túl ötletes, de a gyors színváltásokat megoldani képes Peter Janků díszleteivel, Simona Vachálková korhű, a színészeket többnyire segítő ruháival üzembiztos előadást rendezett, s felfedezett egy nagyon tehetséges színésznőt, akinek a nevével sokszor fogunk még szlovák színpadokon találkozni.

Juhász Dósa János

fotók: Ctibor Bachratý
Forrás: Új Szó (Pozsony)