MGP: Stop the tempo!

Sztarenki Pál kihalófélben lévő embercsoport tagja: színházi ember. Ilyent nem képeznek, különösen nem a teatro-tanodákban. Színházi ember születik és úgy marad. Egyre rosszabb neki, mert mindenre emlékezik, minek következtében képzelhetik, hogy érzi magát. Sztarenki elsősorban színész. Rendező. Színházi összetartó lelkiismeret. Ő volt az, aki szabályt szegően a József Attilában zúgolódó nézőknek leszólt a színpadról, amikor Spiró Vircsaft darabja felzaklatta az idősebb bérlőket. Menjen, aki akar, mondta. Az előadást végigjátsszák.

Román darab rendezésével leküldték Sztarenkit az alagsori Gaál Erzsébet Stúdióba. Három még nem végzett nebuló-színészt kapott kézhez a Gálffi László osztályából. Három hátrányos helyzetű színinövendéket. Közeli elhelyezkedésük ingatag, osztályfőnökük nem színházvezető, nincs helyzetben útjukat egyengetni diplomájuk után.
Gianina Cărbunariu (34 éves) rendező-író, a petyhüdt színházat tagadó, a megmerevedetten szabályos színházzal programszerűen szembeszegülő, szórakoztatóipari üzemének falai közül elszántan kimerészkedő kulisszadöngető.
Egy bukaresti kávéházban öt éve játszották el először, fényszórók helyet elemlámpákkal megvilágítottan a Stop the tempo! című darabját.
A nézőket körülményes beszuszakolni az angyalföldi pártbizottság egykori épülete alatt szorongó szuterénbe. Ülnek minden széken, földre tett ülőpárnán. Van, aki állva nézi a nézendőket. Három színinövendék szemez közönségével a jól megvilágított térről.
Az előadás úgy kezdődik, hogy már elkezdődött. A fiatal színészek érzelmileg túlcsordulóan sugározzák belső zavaraikat. Megszólalni képtelenek, annyi a közlendőjük. Csak szavakat nem tudnak rá. Belefúlnak belső zavaraikba. Megkísérelnek szavakat formálni, ám nincsen rá szókészletük. Hosszú-hosszú szünettel indul tehát a játék. Istenkísértés ekkora szünetet tartani színházban. Különösen indításkor. Hangot nem adnak ki. Próbálják szóra nyitni a szájukat. Farkasszemet néznek nézőikkel. Beszédes tekintetük nonverbálisan elmondja mindazt, amit suta, irodalmi expozíció körülményesen tudna csak elmakogni. A nem-történés drámaian cselekvő. Hamlet királyfi a József Attilában - emelettel feljebb - képes szóba önteni zavarait. Túl is beszéli. Maria, Paula és Rolando is bajban van a világgal, de zavaruknak nem találják megfogalmazását. Erről szól az előadás. És ettől feszült a néma expozíció.

A Stop the tempo! úgynevezett generációs dráma. Új nemzedék kényelmetlenül mocorog az őseiktől örökölt élhetetlen körülményekben. Szeretetlenül lázadoznak. Lázonganak. Nem találnak ki az útvesztőből. Sem helyükre a világban. Fogcsikorítva szórakoznak. Kötelességszerű kelletlenséggel szeretkeznek. Rosszul célzottan utálják a környező világot. Cărbunariu munkájából nem hiányzik a nemzedéki drámák csokornyi közhelye. Mentes azonban óvó nénis erkölcsi sopánkodásoktól, mint az egykor ragályosan elterjedt, pedagógiai és boldog vég szempontból eminens Viktor Rozov, újabban a vígbeli Dark play, a Nemzeti finn ifjúságvédelmije, meg az izraeli Kisded játékok a Trafóban. Szolgálati dramaturg nem-látta a Demény Péter göröngytelen színészre mért szövege. Nem akart megdolgozni a honoráriumért, nem keresztelte át magyarra a szerepeket. Nem eszkábált bele időszerűnek gondolt újság-laposságokat. Így Cărbunariu szövege túljutott a közhelyeken, komor drámává sűrűsödött. Túlemelkedik a nemzedéki színházi kéztördelés szülői munkaközösségi gondolatvilágán. Az energiáikat és ellenérzéseiket diszkók robbantgatásával levezető anarchisták nem válnak példaszerű hőssé. Drámaian rákérdeznek a jövőre, Románia jövőjére. Nagyon süketnek kell lennünk, ha nem rendít meg a jövőnkkel elszámolás.
Éberwein Róbert fémszerkezetű játéktere keresztrácsaival, fémszékeivel börtönbe zártságot sugall, miközben képlékenyen alkalmazkodik a rendező vezényelte mozgásrendszerekhez. Sem a szcenika, sem a játékok, még a csoportos közösülés jelenetei sem naturálisak. Bő képzelettel, leleményesen és ügyesen tartják a cselekvéseket szellemi szférában. Hibátlan jó ízléssel. Játékosan, mégsem szakítva meg a szikár komorságú előadást. Vad játékot látunk, de minden sértő szándék nélkülit. Alberti Zsófia, Tarr Judit és Mohai Tamás tekintete megelevenedik, amint az előadás elején fény éri arcukat. Érzéki kapcsolatot tartanak mindvégig, mintha egyenként minden egyes nézőhöz személy szerint szólnának. Robbantásos romboló tevékenységük közben átlátszik személyiségük. Legelvetemedettebb és legcinikusabb pillanataikban is megnyerőek. Megértetik érzéseiket, gondolataikat, magukra maradottságukat.
Sztarenki Pál rendezése jónál több. Kitűnő munka. Nem nyomul színészei elé. Megnyitja őszinteségüket. Cărbunariu művének érvényesülését élménnyé teszi.

Talán nem tévedek, Sztarenkinek ez hattyú-rendezése a József Attilában. Továbbáll szerencsét próbálni. Megy a viharost kavart új zalaegerszegi színházhoz. A helyi önkormányzat illetlenül vette semmibe az úgynevezett szakmai zsűri ajánlatát színházvezetőnek. A szakmai javaslatok sem függetlenebbek és szerencsésebbek a helyi hatalmi játékoknál. A pályázati rendszerről sokadszorra bebizonyosodott: nemcsak elhibázott, de hamis is. Nem berzenkednék Zalaegerszeg döntése ellen. Utólag derülhet csak ki, helyesen szavaztak vagy sem. (Igaz, mire kiderül az eredmény: a kinevezőknek már nyoma vész. Megkérdezhetetlenek, miért tartották megfelelőbb igazgatónak ezt vagy amazt az urat. Hol van már a tavalyi tahó...?)
Zalaegerszegen a városvezetés kontra „szakma" kérdésében a régi színházi dramaturg ellenében egykori amatőrszínészt, a József Attila terebélyes kedvencét ütötték zsarnokian igazgatóvá. Nem tartom szép eljárásnak a megyei vezetők döntését. Lelkük rajta. Régi, íratlan sajtótörvény: premier előtt nem leprázunk. Egyikünk sem jóstehetség. Milyen igazgató lesz Besenczi Árpád? Nem tudom. Még az is meglehet, hogy jó. Már annyi adut látok a kezében, hogy a munkaerkölcsös, eredményesen üzemelő Sztarenkit vitte főrendezőnek. Jobbról előzött? Több oknál fogva tartom érdektelennek. Egyfelől azért, mert „balról" számos vezetői balféket, ragadós tenyerű, saját zsebre dolgozót láttam már színház élén, hogy nem tartom biztosítéknak, ha pártkatonát tesznek vezető polcra. Másfelől: a nézőtérről nem látszik a pártpreferencia. Onnan csak az ítélhető meg: jó az előadás vagy silány.
A Színházi Portálon egy dráma-dajka pályaszélről közbegágogott követelése: hozzák nyilvánosságra a pályázati anyagokat. Ugyan mit tudunk meg a hozzáférhető pályázati dolgozatokból? Egybevágó semmit-mondást. Intellektuális blöfföket. Összerímelő ígéreteket. Követik majd a beomlott költségvetések. Rájuk dőltek a beválthatatlan ígéretek. Beszakadt alattuk a működtetni képtelen színház. Anyagi hűtlenkedések. Színvonalromlás. Akár politikai jobbról, akár balról helyezik el a pártok kulturális kádereiket igazgatói posztokra: az eredmény csak az elvégzett munka után értékelhető. Minden előzetes véleménynyilvánítás merő locsogás.
A 19. században és a 20. elején társulatvezető igazgató vagyonnal rendelkezett. Nem igazgatása után, előtte. Övé volt a jelmez- és kelléktár, a díszletek egy része, a kiszerepezett drámák. Ajánlatos volt tőkével, vagy birtokkal rendelkezni, vagy legalább kaucióval, amivel jótállhatott a gázsik megfizetéséért. (Többnyire adós maradt tagjainak, vagy megszökött a bevétellel.) Célravezetőbb tehát olyan igazgatót keríteni, aki fedezheti az esetleges ráfizetéseket, anyagi bukásokat, mint olyant, aki teli zsebbel hagyja el a terepet. A színigazgatónak anyagilag is érdekeltnek kell lennie a színházi ügymenet jövedelmezőségében, nem csak erkölcsileg kell szavatolnia a színházüzem működtetéséért. (Amiért senki nem vonja felelősségre. Igaz: anyagiak miatt sem.)
A lehető legjobb megoldás a színházak magánosítása volna. Ha kellő magánvagyonnal rendelkező kapna színház működtetéséhez koncessziót. Magánvagyon hiányában tőkés társ(ak) anyagi részvételével vezetné a színházat. Ily mód helyrebiccenne az a nehezen védhető gyakorlat, hogy alacsony művész értékű, de a közönségtől áldozatosan támogatott csakis szórakoztató színházformák (operett, kabaré, revü, stb.) állami támogatásból üzemelne. Hasonlatos ahhoz, mintha az állam szubvencionálná a kuplerájokat. Operettszínházra, zenés könnyedségekre nagy szükség volt, van, lesz. Bordélyokra is. Önellátó alapon.
Ha a színházvezető közvetlen, érzéki kapcsolatban áll a pénzzel, megfontoltabb a kiadásokkal. Saját pénzét költi. Addig nyújtózkodik, amíg elér a takarója, nem ameddig az állam takaróját húzza magára. Nem presztízsre költi a díszletet, hanem a nézőkre. Nem feledve Beöthy László aranymondását: a színházat sosem a kiadások teszik tönkre, mindig a bevételek.
Szakmai zsűri igazgatóvá kenése kevéssé megbízható. Csak látszólag politikamentesen döntenek. Tisztán képviselnék a művészetet. Részint Madáchcsal szólva: „Ma néked, holnap nékem, édesem" - paritásos elvét tartják szem előtt. Színész függ rendezőktől, direktoroktól. Igazgatók, rendezők függenek attól, hogy meghívják-e vendégrendezésre. (Meghívják.) Legközelebbi pályázáskor számíthat-e pályatársa viszont-szavazatára. (Számíthat.) Másrészt „a szakma" megszavaz, dönt, ítél, javasol - és távozik. Döntése helyességét többé nem ellenőrzi. Elszámoltatni balítéletéért soha senki nem fogja. Ítéletük helyességét-helytelenségét viselje a város színházjáró közönsége.
Ha jól emlékezem igazgatói pályázati úton kinevezésébe egyszer kotyogtam bele a 90-es évek elején, amikor a szakmai zsűri választottjával, Kapás Dezső rendezővel szemben, a megyei érdekeltek Vándorfi Lászlót tették a Petőfi Színház élére. Tanultuk még a pályázati módot mindannyin. Akkor hevesen belebeszéltem, nem gondolva át, hogy elsődlegesen a helybéli polgárok akarata a döntő, ki igazgassa azt a színházat, aminek előadásait nekik kell évekig nézni. (Más kérdés, hogy amikor a vagyoni helyzet kivizsgálására került sor, az újonnan átépített veszprémi színház szuterénjét elöntötte a víz. Mit tesz isten: ott tárolták a könyvelés iratait.)
Heroikus önjelöltek bukkannak elő maguk alá gyűrni egy-egy színházat. Ésszerű irányító elv volna, hogy színházvezetővé csakis olyant szabad kinevezni, aki semmiképp nem akar az lenni. A hosszabb ideje kormányozókról megbizonyosodhattunk már, miként igazgatnak. Nyeretleneknél azonban még érhet meglepetés. Talán nem részegült meg a magas közjogi méltóságtól, hogy emberéletekről dönthet.
Megoldatlan a színigazgatói pályázatok rendszere. Az is marad mindaddig, amíg a színház nem tud önfenntartó lenni. Vagyis, ameddig támogatni kell a kulturális árucikkeket, mert a nagyközönség nem tud értékén hozzájutni.
Ki kell böjtölnünk, hogy ne művelődésügyi fontoskodók, politikai szájalók beszéljenek bele a döntésekbe, hanem a rátermettek jussanak a színházak vezetéséhez.

MGP
fotók: jozsefattilaszinhaz.hu