Vannak pillanatok...

Vannak pillanatok, melyek kilépnek az időből, és örökre megmaradnak. Én ma, itt és most semmi másról, csak e megfoghatatlan pillanatok természetéről szeretnék beszélni. Ezek a pillanatok néha véletlenül jönnek létre: gyerekek játszanak, egyikük az ég felé dobja a labdát, és az váratlanul fennmarad.

A gyerekek összefutnak, és eltátott szájjal, lenyűgözve megbámulják, s később még évtizedek múlva is emlegetik a pillanatot. És van, hogy tudatosan tervezzük ezt a pillanatot. Elképzeljük: mi lenne, ha…? Aztán lázasan készülni kezdünk rá, dolgozunk, sőt, megküzdünk érte. Ilyenkor az utolsó percig minden bizonytalan. Vajon létrejön-e?

És izgulunk, mert tudjuk, hogy ezek a pillanatok nem csak tőlünk függnek. Van ott fenn – mert kell, hogy legyen – valami vagy valaki rajtunk kívül, aki egy pillanatra megtartja, kiemeli azt a bizonyos labdát az időből.

Bármilyen különös is, tény, hogy vannak szakmák, amelyeket ezekért a pillanatokért hoztak létre. Vannak csodás emberek, akik azért dolgoznak nap mint nap, a lehetetlennek is nekifeszülve, hogy életrehívják ezeket az időből kilépő, örökké tartó pillanatokat.

Aki ilyen szakmát művel, akár látható módon, akár a háttérben, a kívülállók számára láthatatlanul, az újra és újra a csoda részese lesz. Az szinte sohasem munkáról beszél, ha a hivatásáról kérdezik, bár gyakran éjjel-nappal, hétvégén és ünnepnapon, néha önmagát sem kímélve dolgozik, hogy megszülessen az a néhány kivételes pillanat.

Ilyen szakmák tagjai azok is, akik a színházat vagy a filmkészítést választják.

Az az iskola pedig, amely ennek oktatására jön létre – nos, akár Henry Potter mágusképző Roxfortjára is emlékeztethetne, ha a Roxfort nem lenne maga is a képzelet szülötte. A mi iskolánk azonban nagyon is valóságos, ahol tudós mesterek és majdan tanítványaik teremtik meg és építik fel szisztematikusan ezeket a varázslatos pillanatokat.

Ilyen mesterképzőnek szántuk ezt a mi Színház és Film Intézetünket is.

És ez az ünnep az Intézet alapításának pillanata. Egyetlen pillanat az áramló időben, amelyről azt reméljük, hogy fennmarad. Terveztük, készültünk rá, és most itt vagyunk, ebben a pillanatban.

Kedves barátaink! Akkor most merevítsük ki ezt a képet, álljunk meg egy percre, és nézzünk körül. Milyen időszak az, amelyben az SZFI alapítása, ez a reményekkel teli mozdulat megszületett.

Van a magyar léleknek, a magyar nemzetkarakternek egy sajátos vonása. Ha valami jól sikerül, ha jól megy a sorunk, általában túlságosan is megnő az ömbizalmunk. Hajlamosak leszünk túlértékelni önmagunkat, és elfelejteni, hol is tartunk valójában. Ha pedig fordul a sor, határtalanul és mélységesen elbizonytalanodunk. Olyan pesszimisták leszünk, mint a népmeséinkben, hogy attól már-már a világnak is vége szakad.

Azonban ha még annál is nagyobb lesz a baj, akkor történik valami, amitől egyszerre megnyugszik ezen a tájon az ember. Figyeljék csak meg: a legnagyobb bajban hirtelen minden a helyére kerül. Amikor ugyanis már minden elveszni látszik, a legmélyebb ponton mindig megszületik bennünk a remény.

Mi magyarok a remény népe vagyunk. Mindig a hitünk és a lelkesedésünk emelt igazi magasságokba minket, és mindig ezek hiánya sújtott mélyen a porba. Nekünk szükségünk van a reményre.

Nem vagyunk olyan szisztematikusan (néha kérlelhetetlenül) rendezettek, mint a németek, vagy olyan határtalanul (gyakran szélsőségesen) öntudatosak, mint a franciák, vagy akár olyan kimérten (általában fölényesen) magabiztosak, mint az angolok.

Mi, a kelet legnyugatibb népe, ha valamit létrehozunk, mindig a szívünkre és szenvedélyünkre, a lelkünkre és lelkesedésünkre, és néha a szellemünkre, vagyis így együtt a reménységünkre hagyatkozunk.

És ezzel elérkeztünk a legkülönösebb dologhoz, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Pedig az életrevalóságunk éppen ebben rejlik. A mi reményünk ugyanis – a végletes helyzetek szükségszerű bekövetkezte ellenére – soha egyetlen pillanatra sem légből kapott. A mi hitünk és reményünk ugyanis mindig cselekvést jelent.

Kedves Barátaink! Rég volt ekkora szükségünk erre a nagyon is sajátos nemzeti vonásra. Válságos helyzetünkben, amely ezekben a napokban a mélypontjához közelít, születhet-e annál reményteljesebb tett, mint egy iskola, egy művészeti szakmákat képző intézet létrehozása?

Ebben az elveszni látszó időben mi ezt ajánljuk fel az időnek. Egy művészeti szakiskolát, benne 12 osztályban majd 100 a jövőre készülő fiatal emberrel. Lehet-e ennél szebben megvallani a jövőbe vetett hitet?

Rólam azt mondta valaki egyszer, hogy gyakorlati idealista vagyok. Azaz pontosan olyan, mondom én, mint bármelyik hazánkfia. Mint sok más vidékről származó magyar ember.

Ha álmodom, abból holnap akár cselekvés lehet. És a szakmám miatt – amely a színház és a film – ebből a cselekvésből másoknak álom.

Végső soron minden alkotás ilyen. És minden alkotó munkához éppen ez a kettősség kell. És minden művészeti szakma pontosan ebből a kettős feladatból áll össze. Vannak, akik inkább álmodnak, és vannak, akik inkább cselekszenek. De a végeredményt tekintve nincs különbség. Az alkotásban álom és cselekvés összetartozik.

Az elmúlt hetekben, hónapokban lehetőségem volt megfigyelni a remény útját. Tetten érni, hogyan terjed el Önök között/ közöttetek az intézet alapításába vetett hit.

Talán patetikusnak tűnhet, amit mondok, de folyamatosan azt éreztem, hogy nem én, hanem elsősorban ez a jövőbe vetett bizalom választotta ki körülöttem az embereket. A munkatársakat, a kiváló osztályvezető tanárokat, az elsőrangú partner társaságokat, talán még a diákokat is.

A diákokat és családjukat, akik hittek egy új intézet létrehozhatóságában, abban az időben, amelyben ma élünk, a teljes hiteltelvesztés és morális szétesés állapotában, akik bizalmat adtak egy új intézet igéreteinek.

Persze, mondhatja bárki, hogy más szempontja is volt, és nyilván így igaz. De az elmúlt hetekben, hónapokban mindenki, akinek a szemébe néztem, ezzel a reménnyel fordult felém. Hogy talán tényleg lesz valami. Talán tényleg létrehozhatunk valami jobbat és többet annál, mint amik vagyunk. Hogy talán tényleg tehetünk valamit a szakmánkért, a jövőért. Önmagunkért, önmagunk felemelkedéséért mi, magyarok.

Hogy mindez nem teljes és nem tökéletes, senki se bánja. Természetes, hogy nem az. Nem sikerült minden maradéktalanul.

De nem is kellett, hogy (most októberre) sikerüljön. Egy ilyen alapítási folyamat éveket is igénybe vesz. Idő kell hozzá, és türelem, hiszen mindenkire, támogatóra, tanárra és diákra is nagyobb terhet ró, mint valami olyanhoz csatlakozni, ami már évszázad óta működik.

Létrehozni, megalkotni valamit, ami korábban nem volt, nem megy a szülés fájdalma és megpróbáltatása nélkül. Ezt Ti, akik ezekben a szakmákban a szakma csúcsain dolgoztok, vagy éppen oda törekedtek, nagyon pontosan tudjátok, vagy fogjátok tudni.

Hiszen minden azon az egyszerű dolgon múlik, hogy hiszünk-e benne. Ha megőrizzük ezt a hitet, ha nem adjuk fel, képesek leszünk cselekvéssé formálni a reményt.

Végül néhány személyes megjegyzést engedjenek/ engedjetek meg nekem.

Eddigi pályám során többször kerültem az alapító vezető kiváltságos helyzetébe. Ilyen volt még 24 éves koromban a Soproni Színház alapítása, aztán egy magánkölcsönző cég létrehozása, majd a kilencvenes évek második felében, 29 évesen a Bárka Színház alapítása, később egy nemzetközi színházi szervezet, és több nagyfesztivál létrehozása, majd a Debreceni Színházi Régió létrehozása, nemrégiben a Közép-európa Filmstúdió alapítása, és idén május 22-én a Magyar Református Egyház egységesülési ünnepének kialakítása.

Sok kiváló emberrel ismerkedhettem meg és dolgozhattam együtt ezekben a munkákban. Az hogy részben vagy egészében sikeresek lettek, minden esetben legalább annyira rajtuk is, az ő elkötelezettségükön, szakmai és emberi odaadásukon múlott. A küzdelmek során ezek az emberek szövetségeseim, alapító társaim lettek.

A Színház és Film Intézet létrehozásáért két ilyen alapító társnak szeretnék külön is köszönetet mondani.

Az egyik Tarr Zoltán tanácsos úr, a Magyarországi Református Egyház zsinati hivatalának vezetője. Tanácsos úr mindig nagy türelemmel és jóindulattal segítette intézetalapítási kezdeményezésünket. Az elmúlt háromnegyed év során nem volt olyan helyzet, amelyben ne hallgatott volna meg, és – a lehetőségekhez képest – ne segítette volna teljes jóindulatával munkánkat. Nélküle az a küzdelem, amely egy ilyen semmiből születő intézmény létrehozásának szükségszerű velejárója, egészen biztosan nem lehetett volna eredményes.

A másik oktatási főtitkárunk és kommunikációs vezetőnk, Gyarmati Judit. Nélküle, a hite, szorgalma és kitartó munkája nélkül, az odaadása és elkötelezettsége nélkül a Színház és Film Intézet bizonyosan nem jöhetett volna létre, melyet szeretnék külön is megköszönni.

A helyzet az, hogy amikor megszületik valami, leginkább csak a végeredmény látszik. A siker már mindenkié. Ám a sok-sok törődés, a hajnaltól késő estig tartó munka, a családi feladatokból való rendszeres kimaradás következménye azokat érinti, akiket a legjobban szeretünk, akik mögöttünk állnak.

Ezért szeretnék ma köszönetet mondani feleségemnek és társamnak, Varga Gabriellának is.

Befejezésünk egy fiú történetét szeretném elmesélni nektek/ Önöknek.

Egy 18 éves fiúét – aki lehetne bárki közületek.

Ez a fiú egy alig 700 lelket számláló faluban, valahol az észak-kelet Pest-megyei mély dombok között, egyszerű parasztcsaládban nőtt fel, még a hatvanas-hetvenes évek forduján. A szülei dolgos munkásemberek voltak. A falujukban értelmiségi szinte nem is élt a két tanítót, a katolikus papot és a körzeti orvost kivéve.

Amikor erről a fiúról gyerekkorában kiderült, hogy az átlagosnál jobb képességekkel született, a nagyapja, akit a fiú a családban talán a legjobban szeretett, tanítónak akarta adni. Tanítónak, mert ez volt a legnagyobb álom ott, akkoriban, a legnagyobb álom, amely abban a környezetben megszülethetett.

Egy tanító a családban.

Amikor aztán a fiú 16 évesen a színházcsinálás ámulatába esett, majd 18 évesen, nagyapja halála előtt nem sokkal egy messzi-messzi vidéki színház segédszínésze lett, akkor nagyapja, akit annyira szeretett, csalódásában majdnem kitagadta.

A fiú sokáig nem értette ezt. Nem értette, mert nem értette meg nagyapja álmát róla, a tanítóról. Úgy gondolta, hogy a színház, amelynek mélységeivel és magasságaival hamar megismerkedett, sokkal messzebre vezetheti őt, mint egy egyszerű falusi tanítót a sorsa

Aztán sokminden történt. A nagyapa már régen meghalt, a fiú pedig itt áll egy iskola tanévnyitójának pillanatában. Nagyapa meghalt, csak a vágya él még, és az ígéret, amit az a bizonyos fiú 18 évesen, a halála előtt megfogadott neki. Hogy semmi sem lesz hiába.

(Látod, nagyapa, a végén még tanító leszek.)

Köszönöm, hogy meghallgattak.

A Színház és Film Intézet 2009/2010-es 1. tanévét megnyitom.