Dogville – Bárka Színház

Lars von Trier: Dogville (r. Anger Zsolt)

Nem vagyok kifejezett barátja a filmek színpadi adaptációinak, pár súlyosabb pofonba bele lehet ezen a területen szaladni: a közelmúltban fájt például a Trainspotting és a Dolores is, és bár kicsit más műfaj, egy-két klip megtekintése után nem kellett sokat hezitálnom azon, hogy megnézzem e a Madáchban a Spamalotot.

Ennek ellenére kíváncsian vártam a Bárka Dogville-verzióját, mivel 1. az eredeti mű jelen esetben inkább színház, mint film, így a fenti pályaművekkel szemben annyi fórral indul, hogy az alapanyag formája nem áll annyira távol a céltól, 2. környezetem folyamatosan pörgetett arra, hogy ez a premier lesz az amúgy reneszánsz ember Anger Zsolt nagy dobása. Örömünnepet azért nem ültem előre, mert a Bárka meg én az elmúlt másfél évben nem igazán mozogtunk egy hullámhosszon, hogy például csak az egy Frankensteint említsem.

A Dogville sem talált el. Lars von Trier sztorija - idegen lány keres menedéket egy zárt közösségben – egy szociálpszichológiai tanmese, vagy ha úgy tetszik: kísérlet, ahol vegytiszta laboratóriumi körülmények között figyelhetünk meg egyén és közösség, és persze egyén és egyén között kialakuló viszonyokat. A cím szerint kutyák vagyunk ugye, meg hát Plautus szerint is ember embernek farkasa, így nem lövök le poént, ha leírom, hogy a történet kegyetlen, a szereplők mocskosak és a végén sem happy end az, amire számítani kell.

A keretben rengeteg van, de Anger doktor humán laborja nekem valahogy mégsem működött. Az üzenetet hamar fogjuk, de a jelenetek hatása, ereje mintha lefojtva maradna. Így hiába például a nyíltszíni és explicit nemi erőszak (ami egyébként talán túl explicit. Ha már átjárás műfajok között: az Utolsó idők hasonló ocsmánysága stilizáltsága ellenére is sokkal keményebbet üt), pont a bemutatni kívánt kegyetlenség és a feszültség marad el.

Ami pedig nagyon betett nekem, és már az elejétől fogva nagyon ki tudott zökkenteni, az az előadás felépítése volt, vagyis hogy a maximum néhány perces jelenetek, dialógusok között mindig sötétség hullik alá, a hangszórókból már szinte Bodó-esque ordít a zene, és ez alatt szorgosan motozó léptű átrendeződés zajlik a színpadon. Nagyon szaggatott így az ütem, nem jött be a klipszerűség, a huszonhatodik Kaukázus-szám meg már kifejezetten idegesített. A tagolt formula gyengesége főleg az előadás vége felé levő blaskós jelenettel összevetve érződött, ami nagyon összerakott és tényleg feszültségteli 10 perc volt. Az alapanyag klasszikusabb tálalása talán jobban emészthetővé tette volna számomra, felejteni kellett volna zenét, videókamerát és színpadra vetítést, plusz a színészekről a mikroportokat. Az elején Kálid Artúr standup-szerű jelenése (tényleg így kell bevonni a közönséget?), valamint a záró tánc pedig miért?

Pozitívum volt a steril, de kiváló színpad, a sztori hazai és mai kontextusba helyezése, valamint az is, hogy az esetenként egyszerre látható nagy számú színészt korrektül mozgatta Anger. A színészek közül Dévai Balázs játéka a Tengeren után megint bejött, mellette Margitai Ági volt nagyon jó, és bár Blaskó nem volt negyedóránál többet a színpadon, de akkor durván érezhető volt a súlya. Ellenben a főszereplő Szorcsik Krisztina egyáltalán nem fogott meg, pedig nem akartam Nicole Kidmant meglátni benne. Az egyébként szimpatikus jelenség Spolarics Andreáról pedig miért érezni mindig azt, hogy túlhúzott a játéka?

Összességében vastagon negatív nekem ez a bárkás este, több volt ebben az előadásban, kár volt a formával agyonnyomni. Ráadásul újabb tétel kerül a nem túl jól sikerült színházi mozikonverziók listájára.