Fehér Ferenc még mindig képes újabb és újabb, belülről fakadó, őszinte gesztusokat megjeleníteni a színpadon. Ez a legfőbb Erénye, és jó Úton halad afelé, hogy igazán eredeti koreográfus legyen, mert nem műélményekkel inspiráltatja magát, hanem önmagában mélyre hatol egy-egy kiérlelt mozdulatmegoldás megtalálásáért.
Fehér Ferenc, Dózsa Ákos
fotók: Klacsán Margó | foto.szinhaz.hu
Ha akarom, Fehér Ferenc Tao Te című koreográfiájának igen sok köze van Lao-ce Az Út és Erény könyve című főművéhez, de ha éppen máshogy akarom, nincs is, vagy legfeljebb csak kevés. Azt kéne tehát eldöntenem, hogyan akarjam. Persze, ha idegesít, hogy saját hogyan akarásomról kell megint döntenem, azt is megtehetem, hogy ejtem Lao-cét meg a taót, és Fehér Ferenccel meg Dózsa Ákossal foglalkozom. Róluk is akad mondandóm. Például az, hogy a Tao Tében mindkettő úton álló útonállónak néz ki. Ez akkor jutott eszembe, amikor az előadást nyitó lassú, útszéli falatozás után a két lator kinézetű táncos szaggatott mozdulatokkal összeverekedett az elemózsián. Dózsa szakállas-hajas fizimiskája romantikus gályarabra emlékeztet, Fehér kopasz fejéről pedig Pilinszky-versek - félelmet és együttérzést egyszerre felkeltő - fegyencei jutnak eszembe. Pedig például Fehér jó anyagból készült öltönyt visel - na ja, biztosan lopta.
A verekedés után Dózsa szólót lejt, amely kettőssé terebélyesedik, amikor Fehér csatlakozik hozzá. Egymást segítik és gátolják, akadályozzák és vonszolják. Állatszerűek. Úgy kommunikálnak, hogy ellenségesen lefújják egymást. De tényleg! Mi köze van ennek a két alaknak a Tao Téhez? Azt leszámítva, hogy néha útszéli a stílusuk...
A cikk folytatása a tanckritika.hu-n >>>
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.