Othello - Vígszínház

Shakespeare: Othello (r. Eszenyi Enikő)

Bár a Vígszínházba általában ökrös szekérrel sem lehet bevontatni, mivel nem csak az ottani felhozatal nem az én világom, de általában feszélyez az az (általam nyilván képzelt) társadalmi elvárás is, hogy full öltönyben feszengjek végig egy darabot, mert különben kékhajú nénik ciccegnek megvetőleg, ha kiszúrnak a páholyból a látcsövükkel. (Egyéni üldözési mánia, tudom). Ilyenkor a nyakkendőmet is tutira leiszom kávéval a szünetben és kifejezetten idegesítenek a modoros nevetgélések olyan színpadi poénokon, amin moziban a kutya sem röhögne.”Bírd már ki, nemsokára megyünk igazi színházba is” - súgja oda drumlin Eszenyi legújabb rendezése alatt, miután lementek a fények, a jövő heti Szkénére célozva. Enyhe túlzás persze a fóbiám, hiszen adnak itt is fasza darabokat(csak ritkán). Ízlés kérdése, na. De meg kell hagyni, mostanában Eszenyinek elég szimpatikus próbálkozásai vannak. Itt van például ez az Othello. Olyan, mintha engem kérdezett volna meg, hogy ki legyen a két főszereplő. Egyrészt meghívja a Krétakör feloszlása óta sokáig egyre lepukkantabbnak tűnő, önmagát kereső, egyébként kifejezett kedvenc Nagy Zsoltot Othellónak, majd hozzácsapja egy másik kedvencemet a Katonából (Fekete Ernő). Ráadásul új, modern fordításból dolgozik. Kicsit mindez szembe megy a kívülről nézve elég konvencionálisnak tűnő trenddel a Vígben, ahol már a Red Bull is forradalmi újításnak számít a büfében.

A felállás tehát nagyon király, annak ellenére, hogy az általam ismert irodalomban kevés olyan főszereplőt tudok mondani, akivel nyomokban sem tudok szimpatizálni. Ilyen téren Othellóval talán csak a földbuta, ámde kigyúrt Toldi Miklós vetekszik. Félreértés ne essék, a darabbal természetesen semmi baj nincs. Egyszerűen Othello egy nagyképű, sértődékeny fasz, aki a sereg előtt enyeleg a feleségével, másokat bérel fel, hogy nyomozzon a csaja után, akit a végén féltékenységből persze megfojt, ésszerű bizonyítékok nélkül, ráadásul a gyanúk szerint rendesen levarrja a beosztottai feleségét is. Ezzel szemben az ördögi Jágót ezerszer jobban átélem: az vesse rá az első követ, aki szerint nem vicces kavarni a szart a munkahelyen, ha 1. a főnök lekúrta a feleséged, 2. ugyanez a főnök egy nyalós, alkalmatlan kis seggfejet nevez ki helyetted abba a pozícióba, ahova évek óta pályázol.

Nem tudom, Eszenyinek mi volt a célja, de nekem Nagy Zsolt Othellója pont ez a nevetségesen vergődő, hiú gyökér, akire Jagó jól ráadja a bohócsipkát. Nem félelmetes, nem drámai, inkább komikus szemszögből láttatja. Kérdés persze, hogy ez volt-e Eszenyi célja, vagy csak nekem jött le így, mert ezt akartam látni. Mindehhez viszont a végén, a feleséggyilkolós jelenetet kicsit túlspilázták: nem igazán tudtam a háromperces halálhörgős, hálóban vonaglós öngyilkossági jelenetét komolyan venni. Az előbb nyírta ki a nejét, nehogymár még sajnáljam is. Othello külsőleg mindenesetre ügyesen formázták meg (leszámítva a néha rajta lévő,hosszú tengerészkabátot, amiben eléggé hasonlít Gregory Peckre a Moby Dickből). Pedig gondolom, fennállt a veszély, hogy 1. beteszik Kálid Artúrt, mert ő az egyetlen elérhető színesbőrű színész 2. barnítókrémmel vagy csokival imitálják a négert (oké, mórt), mint Gojko Mitic Winnetout. Ehhez képest a darab legelején Nagy Zsolt szimbolikusan bekeni kommandós-csíkosra az arcát cipőboksszal, ami egész frappáns nyitóötlet.

Egyébként Nagy Zsolt mindenfajta görcsöléstől mentesen, gördülékenyen adja a katonatisztet, sőt formailag is hiteles: persze sose volt tápos külsejű a gyerek, de ebben a szerepben végképp kihasználja a testét. S mivel az előadásokon készült fotóira több, egymástól független nőnemű forrás is a „bugyinedvesítő” jelzőt használta, bizonyára jól behozza a Vígbe azt a 20-40 közti AB státuszú női célcsoportot, akik 20 év múlva kiváló utánpótlásai lehetnek a demográfiai okokból folyamatosan pótolandó kékhajú, boában parádézó néniknek. Fekete Ernő is faszán leszálkásította a korábban kicsit puhos alakját, elég hitelesnek tűnt katonacuccban, pedig arcra nem éppen az a militarista típus (úgy tudom, az egész bagázs levonult katonai kiképzőtáborba próbák alatt, meg valami shaolin mestert is felbéreltek melléjük, ez meg is látszik a mozgásukon). Desdemona viszont elég butuskán kislányosra sikerült, vagy így is akarták: Béres Márta alakítása alapján bennem is simán is felmerülne a gyanú, hogy a hátam mögött szexelt Cassióval, mondjuk egy nyalókáért, vagy csak mert olyan szépen kérte.

Ami kicsit zavart, az a fordítás. Volt már szó párszor a blogon a klasszikus darabok aktualizálásáról, pro és kontra (pl. itt és itt). Jópofa dolog lehet, ha mai környezetbe teszik át a több száz, vagy akár több ezer éves darabokat, igaz, ez már rég nem hat az újdonság erejével. Ahhoz azonban, hogy élvezni lehessen így is, sajna bele kell nyúlni a szövegbe, mert a 21. században elég balfaszul hangzik egy haditengerész szájából a Mészöly tolmácsolta veretes Shakespeare. Ezt a részt meg is oldotta Eszenyi: Márton László fordítása ugyanis, ha nem is olyan élvezetes mint a Mészöly-féle anyag, azért viszonylag gördülékeny, bár az aktualizálást mintha azzal letudná, hogy jól teleteszi káromkodásokkal. Csak azt nem értem, hogy ha idáig elmentek, áttéve az egész sztorit valami NATO-haditengerészeti támaszpontra, akkor mi a lovamér' kell bele pl. dózse és herceg. Lehetett volna helyette mondjuk.....mittomén. Találják ki. Ez ugyan apró részletkérdésnek tűnik, de valahogy zavart. Ahogy a kb. másfél perces mellékszerepet kapó Reviczky alakítása is nagyjából a Zimmer Feri legsötétebb pillanatait juttatta eszembe, kicsit lelombozva már az elején a lelkesedésem.

Ennyi kritikai észrevétel után, azért mindent összevetve nekem kifejezetten tetszett az előadás, bár néha úgy éreztem leginkább a két főszereplő vitte végig a hátán a darabot, lenyűgöző játékkal elfedve a gyengeségeit.