J.Fosse: Őszi álom

A kortárs norvég drámaíró, Jon Fosse írói pályafutása 1986-ban indult, de első színházi bemutatója csak 1994-ben volt. Vonakodva, fenntartásokkal kezdett a színdarabíráshoz, re-gényíróként és költőként úgy érezte a színház képmutató fecsegés, melynek nincs köze az irodalom titokzatosságához, mélységéhez, de véleménye később gyökeresen megváltozott, s ma már szinte kizárólag drámákat ír.



Részlet az előadásból - Színház.tv



Az idén 50 éves Fossét gyakran méltatják „második Ibsenként" vagy „a 21. század Beckett-jeként". Darabjai nem hordoznak politikai, vagy direkt társadalomkritikai üzenetet, nem szürrealisták, vagy pszichologizálók. Színműveit nyelvi és vizuális egyszerűségre törekvő stílus jellemzi, mely azonban nem a kiüresedés kifejezése, hanem a lényegi tartalmak sejtetése, az emberi tapasztalatok, vágyak, félelmek megfogalmazása. A darabok minimalizmusa gazdag gondolat- és érzésvilágot rejt, és sokféle kérdést sugall anélkül, hogy megnyugtató és általánosan érvényes választ adna. Fosse drámáinak nyelvi szerkezetét kis eltérésekkel ismételt, de majdnem teljesen azonos szavakból álló, központozás nélküli, s gyakran félbehagyott megszólalások építik, melyek a szöveg kétértelműségét, nyitottságát biztosítják. A szövegek költőiségüket nemcsak ennek a szabad versre emlékeztető formának köszönhetik, hanem azoknak a lírai benyomásoknak is, melyeket nem is elsősorban egy-egy jól elkülöníthető költői kép használata kelt bennünk, hanem a darabok mind tartalmi, mind formai elemeinek összjátéka. A Fosse-drámák líraisága ugyanis többnyire éppen a prózai megfogalmazások együttes hatásából, az ismétlések ritmusából, a megszólalások közti rövid csendekből származik.

400_oszialom_330


Az 1998-ban született Őszi álom a rendkívül produktív drámaírói életmű egyik csúcsa. A banálisnak tűnő történet a családját elhagyó férfiról valójában sok minden mást is magába foglal. A szöveg szerkezete szubjektív időérzékelésünk képlete, s arról szól, hogy a 'kis' ember az élet 'nagy' kérdéseiben fennakadva, sután, félszegen igyekszik szavakat találni a megfogalmazhatatlanra, az idő múlására, a halál felfoghatatlanságára.
A Fosse-darabok lényege a nyelv, amely első látásra nem tűnik bonyolultnak, mégis aki fordítóként nyúl a szövegekhez rengeteg akadályba ütközik. Az újnorvég nyelv Norvégiában speciális helyzetben van az elterjedtebb, de kevésbé zenei hangzású bokmål, azaz könyvnyelvhez képest. Az újnorvég nyelv zenei árnyalata idegen nyelvre nehezen átültethető, de még ennél is nagyobb kihívást jelent a kisebb eltérésekkel ismételt megszólalások és a kétértelműségek magyarra fordítása. Az általunk ismert minimalizmus ugyanis sokkalta bőbeszédűbb Fosse nyelvéhez képest. Szándékoltan a hiányos a nyelv, a jellemrajz, a helyszínleírás, az időhasználat, így szokatlanul nagy tér marad nekünk, több kérdést kell feltennünk, többször kell azt éreznünk, hogy nincs és nem is lehet mindenre végérvényes válaszunk. Az igazi fordítói feladatot az jelenti, hogy a fordítás ne vigye el a szöveg értelmezését valamilyen túl konkrét irányba, megszüntetve ezzel a darabok nyitottságát, többértelműségét.
A halálhoz mért élet értéke az egyik legrégibb irodalmi téma, az Őszi álom ennek egyik újkori remekműve. (Domsa Zsófi)

400_oszialom_388

álom és idő

Az Őszi álom alapszituációja is végletesen banális: egy férfi és egy nő véletlenül találkozik a temetőben, beszélgetnek, kapcsolatba kerülnek. Mindebből Fosse nem szerkeszt történetet, mindvégig a közhelyes helyzetekre koncentrál: a pár később találkozik a fiú szüleivel is, aztán megjelenik a volt feleség is, felszínre kerülnek a rejtett feszültségek, elhallgatott konfliktusok, anélkül, hogy bármi is robbanna. A szituációk így pusztán önmagukban fontosak, s nem azért, mert belőlük cselekmény épül fel. Tehát a történetkezelés is a „nem történik semmi" érzetét erősíti: csak az üres párbeszédekbe bujtatott utalások jelzik a szereplők közt lezajló eseményeket, maga a darab nem ezt ábrázolja. Az új pár együtt marad, a férfi elválik, a volt feleség továbbra intenzív kapcsolatot tart a fiú családjával, de az új feleség csak a nagymama temetésén találkozik a szülőkkel, a férfi első házasságából való fia közben kórházba kerül, majd meghal. Lassan mindenki megöregszik, előbb meghal az apa, aztán a férfi is. Mindez azonban láthatatlanul, szinte észrevétlenül történik meg. Ezt az érzetet erősíti Fosse legfőbb találmánya is: miközben a darab látszólag egyetlen hosszú, folyamatosan építkező jelenet, szép fokozatosan derül ki, hogy bár mindvégig ugyanabban a temetőben zajlanak az események, de nem ugyanabban az időpontban. Amikor új szereplők érkeznek, vagy épp távoznak, akkor ugrik az idő is. Hónapok, évek telnek el az egyes részletek között, miközben az időérzékelésünk folyamatos. Az Őszi álom tehát egyetlen hatalmassá növelt pillanatba sűríti bele a szereplők sorsát, de a tágasság érzetével együtt a nyomasztó üresség élményét is megteremti. „Minden megtörtént / és semmi sem történt" - mondja a Nő.

 

400_oszialom_403

 

Jon Fosse: ŐSZI ÁLOM
Fordította: Domsa Zsófi

Férfi: Kardos Róbert
Nő: Varga Anikó
Anya: Varjú Olga
Apa: Gados Béla
Gry: Moldvai Kiss Andrea m.v.

Rendező: Szabó Máté

Bemutató: 2010. május 7.


400_oszialom_344

Forrás: Bárka Színház