A hétköznapiság felfedezése - Beszélgetés Balázs Zoltánnal

Lehet-e a színházban valóban játszani? Úgy, ahogy a gyerekek: kockázatosan, veszélyesen, akár kudarcokkal teli, - törékenyen? Mennyiben határozzák meg panelmondatok az alkotást? Erről beszélgettünk Balázs Zoltánnal, a Maladype vezetőjével, aki nyíltan és lelkesen mesélt arról is mi tartja egyben, illetve egységben a társulatot, és milyen úton indulnak el most.

         
Beszélgetés Balázs Zoltánnal - Mozgóképes változat

- Mire készültök most a Maladypével?

Balázs Zoltán: A Platonovra. Most jött el az ideje. Úgy érzem, hogy sok olyan kérdést képes továbbgondolni és újrafogalmazni, melyeket a korábbi előadásaink is felvetettek már. Egyfajta összesítése lehet ezeknek.

- Miért, mit lehet most összesíteni?

Balázs Zoltán: Elsősorban a társulat filozófiájához, a játékhoz való viszonyt; hogy lehet-e a színházban valóban játszani? Úgy, ahogy a gyerekek: kockázatosan, veszélyesen, akár kudarcokkal teli, - törékenyen. A próbák során azt vizsgáljuk, miként lehet kapcsolatba kerülni egy olyan anyaggal, ahol a hétköznapi viszonyok ennyire hangsúlyosak, mint a Platonovban. Tetszik a kimunkálatlansága, a nyersessége. Érdekel, hogy hogyan tudjuk megfogalmazni a saját nyelvünkön azt a fajta személyes létezést, amit ezek a csehovi figurák együttesen képviselnek. Csehov történetei mindig sokkal korábban kezdődnek, a szereplők viszonyai determináltak, jelenük pedig már jócskán összekuszált. A Platonovban a generációs problémák mellett, egy fiatalember hevülete, vehemens kritikája a világ, a környezete iránt olyan élesen jelentkezik, hogy feldolgozásra alkalmas egy olyan társulat számára, aki folyamatos újrafogalmazásra törekszik. Az öndefiniálásban találjuk meg a játék élvezetét. Ez azt jelenti, hogy gond nélkül eldobjuk azt, amit egyszer már megnyertünk; de nem felejtjük el azokat a tapasztalatokat sem, melyek tegnap még újdonságnak számítottak.

- Mivel jár ez az újrakezdés?

Balázs Zoltán: Élvezettel. Olyan élvezettel, ami a színész teljes személyiségét (elsősorban a szellemét!) újra meg újra próbára teszi, megmozgatja. Azt hiszem, a Maladype színészei elég felkészültek a váratlan helyzetekre és képesek önmagukat bármikor megkérdőjelezni. Ez látszik az egymáshoz, illetve a közönséghez való viszonyu(n)kon is. Az előadások után a helyszínen és a honlapunkon (blog, vendégkönyv) közvetlen és rendszeres párbeszédet folytatunk a nézőinkkel. Sokszor előfordul, hogy váratlanul érkeznek hozzánk a bázisra, ami mindennapos és közvetlen terepe a különböző programoknak: beszélgetéseknek, vetítéseknek, vitáknak. A Mikszáth téri játszóhelyünk a folyamatos kapcsolattartás otthonos helyszíne lett.

Munkánkkal szeretnénk minőséget képviselni, magunkról személyesen és ,,primitíven" beszélni, de lényeges, hogy mindezt magunkkal és másokkal szemben ,,könyörtelenül" tegyük, - talán Artaud elképzelése szerint. Hogy mit is jelent pontosan a ,,könyörtelenség" fogalma, sokat foglalkoztat mostanában, mert egyre inkább az az érzésem, hogy rendkívül megbocsátóak vagyunk egymással. Könyörületes színházat csinálunk. Megbocsátóak lettünk a színészettel, a nézőkkel, ők velünk, a kritikusok önmagukkal és velünk szemben is. Nincsenek elemzések, valódi és eleven párbeszédek. Olyan panelmondatok határozzák meg a színházi viszonyainkat, mint a „nem baj, jó ez, csodálatos vagy, majd lesz ez jobb is". Ezek egyszerűen nem hagynak teret az olyan nyers és kimunkálatlan kommunikációnak, ami alkalmassá teheti a beszélőt és a hallgatót, hogy újra rendezze a viszonyait. Alkalmassá kell tennünk magunkat ezekre a párbeszédekre, és az általunk nem ismert, váratlan definíciók befogadására is, amit a nézők fogalmaznak meg esténként rólunk és velünk. Azt szeretném, ha mi (a Maladype) nem lennénk könyörületesek sem magunkkal, sem másokkal, sem a színházzal, amit képviselünk.

- Ehhez mennyiben járult hozzá, hogy az Übü királyt közönség előtt próbáltátok? Milyen tapasztalatokat hozott magával ez a munkafolyamat?

Balázs Zoltán: Rádöbbentünk, hogy a nézők mennyire játékosak, nyitottak, és hogy milyen sokat jelent nekik az őszinte figyelem. Nem drámapedagógiai,- közönségnevelési programról, vagy a „jövő színházát mutatjuk nektek -"projektről volt szó, hanem egy izgalmas, minőségi találkozásról civilek és a nyílt próbák előrehaladtával, ,,egyre civilebbé" váló színészek között. Ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Übü király bemutatója ne legyen piros betűs, különleges esemény, amit végleges produkciónak kell tekintenünk, és védjeggyel ellátnunk. Mert általában ez szokott történni. Amint vége egy próbaidőszaknak, jön „a műsor". Szeretném, ha nálunk ez nem így lenne.

Akárhol is dolgoztam, egy idő után úgy éreztem, hogy bár profi a stáb, élvezettel dolgoznak a színészek, fantasztikus a látvány, vagy jó a zene-, de valami hamis marad. Ennek az oka az a bizonyos láthatatlan negyedik fal, ami tudatosan elválaszt a nézőtől. Bajba kerültem a színházi terek által kijelölt szabályos helyzetekkel, ezért keresni kezdtem a nem színházi terek adta szabálytalan lehetőségeket. Kísérletet tettem a hétköznapiság újrafelfedezésére, mert idegenné vált számomra a valóság.

A bázist azért szeretem, mert beszűrődik az élet; hallom, ahogy beszélgetnek, vagy énekelnek az emberek az utcán, látom, ahogy beborul az ég, esni kezd az eső, és látom a színészt nappali fényben is. Sokkal elevenebb, mint bármi, ami ezt utánozza, vagy preparálja. Ezt tapasztaltuk meg az Übü király próbáin.

- Előfordult már, hogy egy vezető fejére nőttek a színészei és ezzel felbillent az egyensúly a társulaton belül, hiszen mindenki tőle várta a megoldásokat és a biztonságot. Hogy tudjátok fenntartani azt a hozzáállást, amiről beszélsz?

Balázs Zoltán: Ennek sok összetevője van. Ha nem lennék társulatvezető és megkérdeznéd, szeretnék-e az lenni, azt hiszem, nemmel válaszolnék. Művészileg komoly perspektívát látok benne, és boldoggá tesz, de anyagilag maga a bizonytalanság. Nehéz volt beletanulni, mert el kellett fogadni a vezetéssel járó különböző - művészi, pedagógiai és financiális - feladatokat is.

Az embernek állandóan fejlesztenie kell önmagát, munkatársainak pedig hosszútávú fejlődést biztosítani. Ugyanez vonatkozik a színészekre is, hiszen lényeges, hogy kreativitásukat és tehetségüket folyamatosan és következetesen tehessék próbára, - lehetőleg tartalmas és merész formában. Egy színész ellen bűntényt is el lehet követni, ha nem a hosszútávfutót látod benne, és tehetségét igyekszel minél gyorsabban kiaknázni. Akkor olyanná válhat, mint a Mission Impossible-ben az önmegsemmisítő CD.

- Ehhez rá kell találnod a partnerekre, ami elég nehéz lehet.

Balázs Zoltán: Az egyik lehetőség valóban az, hogy öntörvényűen alakítom a színészek életét, diktálom nekik a tempót és elvárom, hogy vakon kövessék az általam kijelölt célokat , - feláldozván ezzel tehetségüket a ,,társulat oltárán"-, de dönthetek úgy is, hogy partnerként tekintek rájuk és gondolataikat személyiségük manifesztumának tekintem. Szerencsére olyan színészekkel dolgozom, akik nemcsak értik és fontosnak tartják, amit közösen gondolunk, de szabadon tudják képviselni is mindazt, ami a társulatunk működésének és filozófiájának az alapja - az eltört pillanat felfedezését.

Sohasem mehetünk el amellett, ha egy jelenet érdekében mindent megtettünk, de mégsem jött össze, ha nem született meg aznap az a valami, amire mindannyian készültünk, és amit annyira vártunk... Ennek a pillanatnak a nyilvánosság előtt történő leleplezése a színész személyes feladata és rendkívül intim vállalás.

- Jönnek új emberek a társulathoz?

Balázs Zoltán: Igen, két lány és egy fiú.

- Miért?

Balázs Zoltán: Mivel fontosnak tartottam, két új lány belépését a társulatba.

- Milyen évadot terveztek?

Balázs Zoltán: Július elején munkabemutatót tartunk Zsámbékon a Platonovból, aztán kitör a nyári szünet. Augusztus végén felújítjuk a Leonce és Lénát és a Tojáséjt. Ezekben az előadásokba már az új tagok is bekerülnek. Október közepén hivatalosan is bemutatjuk a Platonovot, aztán Zsótér Sándor kezdi el a Figaro házasságát próbálni a Bázison. Ennek azért is örülök, mert a színészeknek nem kell sokat várniuk, hogy újra dolgozhassanak vele, hiszen nemrég készített nálunk egy sikeres Lorenzaccio-t. A Figaro házasságába - külön öröm számunkra - sikerült vendégként megnyerni Törőcsik Marit is.

Majd Dante Isteni színjátékából a Pokol fejezetét mutatjuk be a Trafóban. Ebben Béres Ilona újra csatlakozik hozzánk, aminek rendkívül örülök, hiszen a Teomachiában már dolgoztam vele és kalandor- kedve már akkor lenyűgözött. Szeretném, ha ez egy összművészeti produkcióvá válna, amelybe énekeseket, artistákat és táncosokat is bevonhatunk. November elejétől, párhuzamosan az évaddal, a Pater Sparrow néven ismeretes filmrendező, Verebes Zoltán kezd el dolgozni a társulattal, előreláthatólag április végéig. Ez lesz az első színházi munkája, de könnyedén, minden kötöttségtől mentesen próbálhat. Azt hiszem, elég merész és izgalmas évad vár a Maladypére.

- 20 év után hazamentél Erdélybe Odüsszeuszt rendezni. Pontosan annyi ideig ,,bolyongtál", mint ő. Miért történt így?

Balázs Zoltán: Amikor tizenkét évesen eljöttünk Erdélyből, ahol a családot, a barátokat, az első szerelmet hagytam hátra, már nem volt mit veszítenem. Ezért kezdtem el később stoppolni Európában mindenfelé. Közben felvettek Szentesre, a drámatagozatra, onnan Avignon-ba, majd a Conservatoire-ba kerültem, aztán vissza Budapestre, a színész szakról pedig a rendező szakra. Utána jött a Maladype, a Bárka,...

Mindeközben az egyik felem ottmaradt Észak-Erdélyben, Máramarosszigeten, tizenkét évesen. Hiszem, hogy ma is ott ülök a pályaudvaron és visszavárom magamat. Ha majd bejártam az utamat, újra találkozom az akkori Balázs Zolival és együtt lépünk le. Ezért nem merült fel bennem sohasem, hogy idő előtt térjek haza. Húsz év kellett hozzá, akár csak Odüsszeusznak: de az a bizonyos ,,nagy pillanat", az ,,ithakai felébredés", elmaradt. Megdöbbentett, hogy semmiféle túlzott eufória nem kerített Temesváron a hatalmába. A világ legtermészetesebb találkozása volt önmagammal és azokkal, akik újra emlékeztettek a gyerekkori világomra. Ott találtam rá, arra a két európai gondolkodású fiatalra is, akik megszokott, ithakai otthonukat, - akár csak valaha én,- a kevésbé ismert Ogügié szigetére cserélték, - Budapestre, a Maladypére.

- Fogsz újra tanítani az egyetemen?

Balázs Zoltán: Meczner János tanár úr szeretné, ha tanítanék az osztályában, a báb szakon, folytatva mindazt, amit a Mikádóval annak idején elkezdtem, de ismerve az évadtervünket és a személyes időbeosztásomat, ez nem lesz túl egyszerű... Persze, örülnék neki, mert a báb műfaja lenyűgöz és jó lenne kinevelni egy olyan bábszínész generációt is, akik végre önbizalommal rendelkeznek, és nem hiszik azt, hogy ők csak a paraván mögött lehetnek érdekesek, hangjukat kölcsönözve csak a figurának. Ha ezen munkálkodnak a tanárok, ehhez szívesen hozzájárulok.

Tóth Berta | szinhaz.hu