'Nagyszerű csapat érlelődött' - Interjú Horváth Csabával

Két Beckett bemutató után Horváth Csaba táncos, koreográfus, a Forte társulat vezetője elmesélte, hogy Godotra várnak - annak ellenére hogy három nagyszerű, alkotó évet és rengeteg munkát tudhatnak maguk mögött - hiszen a munkájuk öröme került veszélybe. Arról beszélgettünk, mit keresnek, miként működik a Forte és milyen feladatokat vállaltak.

           
Interjú Horváth Csabával - Mozgóképes változat

- Mi történt a Forte társulattal az utóbbi fél évben?

Horváth Csaba: Nemrég mutattunk be a Trafóban két Beckett estet. Az egyik az Ó azok a szép napok címet viseli, a másik pedig a Godotra várva. Folyamatosan dolgozunk, napi tréningeket tartunk magunknak. Úgy működünk, mint egy profi társulat, akinek sok pénze van, azzal a különbséggel, hogy kevés pénzünk van. Nyáron a Gyulai Várszínházban egy Erkel művet viszünk színpadra. Felléptünk a Tánc Világnapján, az Isteni vidékek című tavalyi előadásunk pedig a jelenleg zajló A TÁNC Fesztiválján látható Veszprémben. Mindig akad valami.

- Milyen körülmények között dolgoztok, te hogy érzed magad társulatvezetőként?

Horváth Csaba: Közel három év után, amikor egy új társulattal nekivágtam a munkának, elmondhatom, hogy nagyszerű csapat érlelődött, tele tehetséges és értelmes művészekkel. Nagyon szeretem őket. Jó hangulatban dolgozunk és ez egyre több örömmel tölt el. Próbatermünk van, de problémát jelent és katasztrofális, hogy nincs egy állandó hely, ahol folyamatosan játszhatunk, legalább havonta kétszer. Ez gátolja az életünket, pedig rengeteg munkát fektetünk egy-egy bemutatóba. A Becketteket egy alkalommal játszottuk, legközelebb októberben ismételjük meg. Ez nonszensz és félreértés ne essék, nem a Trafó hibája. Állandó társulatként működünk, tehát a színészek, a táncosok folyamatos fizetést kapnak és legalább napi 6 órát dolgoznak függetlenül a körülményektől, illetve megállás nélkül frissítjük azt, amit létrehozunk. Szükség volna a visszajelzésre, mivel legalább 15 előadást le kell játszani, amíg az megérkezik, a saját értékén szólal meg, amíg teljesen magabiztossá válnak az alkotók. Ezért a helyzetünk tarthatatlan és minden nap töröm a fejem azon, mit kéne kitalálni ahhoz, hogy változtassunk.

- Mi ennek az akadálya? Mi lenne az ideális helyzet számotokra?

Horváth Csaba: Csak az az akadály, hogy nem találunk játszóhelyet. Nem egy saját épületet szeretnénk, hanem a folytonosság hiányzik, az hogy a közönségnek játsszunk, hiszen úgy érik az előadás. Ez kielégületlenséget okoz. Megfogalmaztuk az előadásainkban is.

- Tulajdonképpen Godotra vártok. Miért kezdtetek el Beckettel foglalkozni?

Horváth Csaba: Egyrészt azért, mert szeretem és régóta foglalkoztat, másrészt a Beckett szöveg zeneisége, ritmusa, az a fajta abszurd, elvontság, ami megjelenik benne közel áll ahhoz, amit csinálunk. Az Ó azok a szép napok egy női történet. Praktikus oka a választásnak, hogy a Forte-t nők is alkotják, valódi ok pedig az, hogy mindkettőben a várakozás áll a középpontban, illetve az a létállapot, amit megjelenít, a fizikalitást magában hordozza. Kihívás, hogy megfogalmazzuk ezt a mi nyelvünkön.

- Mennyiben közös az, amit létrehoztok?

Horváth Csaba: A társulat sokat hoz, de mivel remek előadóművészek, ez kötelességük. A kreativitás, minden jól működő társulatnak fontos. A kompozíciókat én szoktam megcsinálni.

- Milyen irányba mennétek tovább?

Horváth Csaba: Jövőre lesz egy bemutatónk a József Attila Színházban, amit Szálinger Balázzsal közösen találtunk ki, akárcsak a Kalevalát. Ez a produkció, a Tiszta méz már megszületett, viszont az egyik színész megbetegedett, ezért elhalasztottuk szeptemberre. November elején a West Balkánba tervezünk egy bemutatót, illetve a Trafóban egy gyerekelőadást februárra.

- Miért vállalkoztok erre?

Horváth Csaba: A Közép Európa Táncszínházban már készítettem gyerekelőadást, a Dórémi-t, ami jó élmény volt. Fontosnak tartom, hogy ez a „közönségréteg" is kapjon abból, amit sok felnőtt sem ért. Élmény, amikor a gyerekeket megpróbáljuk boldoggá tenni, az ő különleges nyelvükön szólni. Blöffölni ugyanis nem lehet. Én nem is szoktam. A társulat tagjai is lelkesek. Ezek a terveink és közben -hangsúlyozom- játszóhelyet keresünk.

- A József Attila Színházzal régóta együttműködtök...

Horváth Csaba: Igen, de ennek az együttműködésnek a jövője bizonytalan. Egyelőre nincsenek konkrét, közös terveink.

- Mennyire függnek a lehetőségeitek a közönség kíváncsiságától, attól, hogy kevesebben néznek táncot, mint prózai színházat?

Horváth Csaba: Igen, ezt szokták mondani. Viszont mi színházat csinálunk, ami táncból is áll. Az egyik előadásban erőteljesebb a mozgás, a másikban kevésbé. De a statikusság is mozgás! Egyébként szerintem a fizikai színház kifejezést túlmisztifikálják, hiszen misztikusan hangzik. Ezért nem használom a munkásságunkra. Ragaszkodom a kortárs, vagy a független színház kifejezéshez, mert az utóbbi években az 'alternatív színház'-nak pejoratív kicsengése lett. Ugyanis sokan elintézik a társulatukat, darabjukat az alternatív jelzővel, ám ez magyarul, jelenleg annyit jelent: el lehet játszani az aluljáróban, a ligetben. Attól, hogy mi -bár kapunk némi állami támogatást- rendszeren kívül működünk, profizmusra törekszünk. Ezért dolgozunk aránytalanul sokat, ahhoz képest, hogy mennyi pénzt kapunk. A folyamatos próbák elengedhetetlenek a minőséghez. Nem állítok valótlant, ha azt mondom a Forte társulat profi és fejlődőképes. Nem biztos, hogy ez mindenkihez eljut.

- Szerinted mi a feltétele a változásnak, annak, hogy mindez más megvilágításba kerüljön?

Horváth Csaba: Nem tudom, hogy az alternatív színházra vonatkozólag mi a megoldás, de számunkra az, ha a bizonyos állandó játszási lehetőséget megteremtjük. Olyan világot élünk, ahol a struktúra, lobbizás szavakat élvezettel használják művészek. Ezt nem értem, hiszen más a dolgunk. Ugyanakkor a menedzsment fontos részévé vált a munkának, illetve az is sokat számít, hogy a mindenkori politikai kultúra mennyire értékeli a független színházakat. Míg más országokban reprezentálnak velük, nálunk erről szó sincs. Mi sem megyünk eleget külföldre, pedig jó lenne. Nem azért, hogy utazgassunk, hanem hogy teszteljük, mennyire hat az, amit csinálunk, mennyire érti a külföldi néző, hiszen univerzális, amit létrehozunk a test nyelvén. Kérdés, az is, mennyire fontos itthon, hogy megmutassuk azt, amink van.

- Neked most Hamlet szereped is van. Mivel kellett megbirkóznod? Miért vállaltad?

Horváth Csaba: Mert egy nagyszerű rendező kért fel. Hülyeség lett volna nemet mondani, ellentétben a megjelenő kritikákkal, amelyek nem feltétlenül dícsérték az alakításomat. Ettől függetlenül nem bánom. A rendező elképzelésébe illett, hogy nem vagyok színész, egyszóval illettem. Nehézséget a rengeteg szöveg megtanulása jelentett, viszont nagyon szép munka volt.

- Hogy mos át a szerep, az hogy, Shakespeare szöveget mondasz?

Horváth Csaba: Érdekesnek találom a gondolatokat, amiket felvet és azt a helyzetet, amibe két és fél órára belekerülök az előadásban. Az a koncepció, hogy Hamlet egy társulatvezető. Fontos az az elmélkedés, amiben ez a cselekvésképtelen ember beszél, mert minden gondolata lefordítható a saját életemre. Jólesik ezt magamévá tenni. Ráadásul együtt dolgozhattam a kilencven éves Bakó Mártával, aki szívét, lelkét odaadja az előadásban és ez nagyszerűen, erőteljesen hatott rám. Az idősek olyasmit birtokolnak, amit a fiatalok nem. A testük is többet tud, bármennyire képlékeny, artisztikus, vagy veszített a rugalmasságából. Az embernek a teste is bölcsül.

- Az, hogy a kritikák elmarasztaltak, mennyiben érintett meg?

Horváth Csaba: Kaptam egy olyan kritikát, miszerint minden rendben, csak én hiúsítom meg a rendező elképzeléseit, azt, hogy egy nagy produkció szülessen. Lehet, hogy neki van igaza, de emiatt nem bántam meg Hamletet.

- Amikor két éve beszélgettünk, azt mondtad, hogy egyre kevésbé érdekelnek a műfaji határok, utána pedig indítottál egy szakot a Színművészetin, ami a fizikai színház névre hallgat.

Horváth Csaba: Ezt a fogalmat és a szakot nem én találtam ki, hanem kialakult. Külföldön hagyománya van a phisical theatre-nek. Ez a műfaji megnevezés egy komplex, „sűrű" képzést takar. A diákok kortárs tánccal, színháztörténettel, tánctörténettel, színészettel foglalkoznak, és nagy hangsúlyt fektetünk a zenei műveltségre is öt éven keresztül. Azt tervezzük, hogy a harmadik évtől a diákok szakirányt választhatnak, hiszen pár év alatt kiderül, kinek milyen ambíciói vannak, mihez van érzéke. Van, aki színész lesz, van aki táncos, koreográfus, prózai színház rendező lesz, tehát, sok irányba nyitva áll az ajtó. Meggyőződésem, hogy ha valaki színésznek készül, jó, ha ismeri a testét, ha pedig táncosnak, akkor jó, ha ismeri a drámairodalmat és konyít a prózai színészethez.

- Régóta szó volt arról, hogy indíts egy osztályt; ez mennyiben felel meg annak, amit elképzeltél, és milyen igény hívta életre?

Horváth Csaba: Erre felkértek. Nehéz, de izgalmas feladat, mert nem egy létező metodika alapján zajlik. Össze kellett állítani egy órarendet, meg kellett fogalmazni a célt. Lukáts Andorral közösen vezetjük az osztályt, ő színészmesterséget tanít. Csak akkor válik érthetővé, hogy miért lehet fontosa a fizikai színházrendező szak, amikor az ember látja az eredményét. Az első év után könnyelműség lenne azt mondani, hogy úton van a dolog, és mindent tudnak a diákok. Ez egy kísérlet is, de azért annál több. Szerencsére sokat fejlődtek a növendékek, ezért egyre inkább látom értelmét a munkánknak. Látom, miként dolgozzák fel a tapasztalataikat a kreatív feladatokban, érzem: hasznosan töltik az időt.

- Milyen válogatási szempontok szerint állt össze az osztály?

Horváth Csaba: A felvételin a kreativitásukat, az előadói készségüket teszteltük, a törékenységükre, érzékenységükre voltunk kíváncsiak.

- Nem volt fontos, hogy valaki nagyobb tánctudással érkezzen?

Horváth Csaba: Nem, sőt! Koncepció volt, hogy amennyire lehet érintetlenek legyenek.

- Az előző évben majdnem elindítottátok ezt a szakot, meg is tartottátok a felvételit. Miért halasztottatok?

Horváth Csaba: Akkor úgy éreztük, nem kapott elég publicitást a dolog. Kiderült, hogy nem elég erős a felhozatal, ezért mi sem voltunk biztosak abban, hogy el kell indulni.

- Azzal, hogy ennyire sokrétű az oktatás, nem vész el valami, nem eshetnek két szék közül a pad alá?

Horváth Csaba: El tudnak mélyülni, mert nagyon befogtuk őket. Illetve világos, hogy a fő csapásirányok a tánc, a színészet, illetve a zene. Emellett számos, kötelező elméleti tárgyat tanulnak. Nem érzem, hogy elvesznének ebben, inkább tömény az az anyag, amit el kell elsajátítaniuk. Ez nem baj.

- Te hogy érzed magad osztályvezetőként, mit változtat az életeden, mennyire hat rád amit vállaltál?

Horváth Csaba: Szeretek az osztályommal dolgozni.Végül is egy alkotó ember folyamatosan tanít az alkotásain keresztül és van ebben tapasztalatom, hiszen voltam másutt is társulatvezető, a Forte is fiatalokból áll, sok emberrel találkoztam, a művészet mögött mindig van egy kis pedagógia. Itt , amikor sikerélményem van, az osztálytermen belül történik. Ez nekem nagyon tetszik, kevésbé stresszes, jó érzés, amikor valamelyik növendékem értéket hoz létre, aminek a része vagyok.

- Ez a közhely a vesszőparipám: hatalmas felelősség elindítani egy ilyen szakot, miközben a felvevőpiac szűkül. Van e szükség ezekre a gyerekekre?

Tóth Berta | színház.hu