Isteni vidékek - Fortedanse

Nem vagyok egy táncszínházba járó, rettegek attól, hogy nem értem a szavak nélküli színházat, hiszen sohasem mélyedtem el a tánc, balett világába. Az első – és ezidáig egyetlen – próbálkozásom a Forte társaság Kalevalája volt, melyet háromszor láttam és mivel magát az alapművet is ismerem, valamit elfogultságom a finnek iránt nem kicsi, ezért nézném meg negyedjére is.

Ezen felbuzdulva rendeltem jegyet a Merlinben rendezett Forte fesztivál Isteni vidékek című előadására. Az ajánlót olvasva gondoltam, nagy baj nem lehet, évszázadokkal ezelőtt még Platónt is olvastam és tudom, ki Szokratész, tehát irány a "mitológikus tájak". Optimista voltam... Az alvilág kapujából indító történet sokfelelé sodorja a nézőt, a helyszínek, szereplők nem mindig beazonosíthatók, problémájukat nem mindig tudom értelmezni. Ettől függetlenül nem unatkoztam, lenyűgöztek a fizikai színház "tánc" és "szöveges" egységei – a beszédstílusok, -módok keveredése, a díszlet ötletessége (különösen a gumiszőnyegekkel való operálás).

Azt hiszem, görcsösen kerestem egy koherens történetet, ami annyira lefoglalt, hogy későn vettem észre hogy ilyet nem kell és nem is lehet ott és akkor megtalálni. Ez volt a koncepció? Vagy a nézőtéren én voltam ilyen értetlen? Persze átjött a humora, a drámaisága, a kivetettség, a magányosság, az állatiasság és részben a mondanivalója is a darabnak, csak nagyon darabos, mozaikszerű volt és ezek az önmagukban álló részek nem közeledtek egymáshoz. A nyitó- és zárókép, valamint a Szokratész "beszél" gerincről kiágazó idegeket jobban kellett volna kötni a fő vonulathoz.
 
A fentiekből kifolyólag vegyes érzelmekkel jöttem ki a teremből. Krisztik Csaba még mindig a kedvenc a társaságból, és továbbra is elképeszt az az engergia, ami a táncos-színészekből árad. A zene, a jelmez és a koreográfia is nagyon jó volt, a térhasználat ötletes – aki egy ilyen konstállációra vágyik, annak hajrá.

Isteni vidékek (r. Horváth Csaba)