Chicago - Gárdonyi Géza Színház

írta: kovacsbalint

Az egri Gárdonyi Géza Színház már régen rászolgált arra, hogy nemhogy a „szeriőz” darabjaihoz, de még a könnyed, szórakoztató, horribile dictu zenés előadásaihoz is maximális bizalommal közelítsen az ember – szó sincs a rossz értelemben használt népszínházról vagy a kompromisszumkeresés közben karakterüket és értelmüket vesztett bemutatókról. Csizmadia Tibor színháza – egyfelől a fantasztikus érzékkel összeválogatott színész- és rendezőgárdával (csak két apróság: 2008-ban igazolt ide Zsótér Sándor, Máté Gábor pedig régóta állandó vendég) és a profi tánctagozattal, másfelől a karakteres, egyértelmű irányba mutató művészi arculattal – az ország egyik legjobbja. Így aztán fel sem merül, hogy félvállról vennék arrafelé egy musical bemutatóját.

A Csizmadia-féle Chicago bemutatója majd’ egy évvel megelőzte a remek Maya elkészültét, ám havi egy-két alkalommal még mindig el lehet csípni, ráadásul egy pesti (pl. madáchos) produkcióhoz képest nevetséges áron. Noha maga a darab első ránézésre nem tűnik túl összetettnek, 7-8 évvel a musicalt újra világsikerre vivő film után újranézve mégis erősen aktuálisnak – ha nem is újszerűnek – tűnik; az most is, és nyilván az lesz még húsz év múlva is.

És hogy rögtön előre is rohanjak, az előadás után újranézve a hollywoodi, hat Oscarral jutalmazott filmet, azonnal egyértelművé válik, mi is az egri verzió legfőbb erőssége: a nagyon szerethető színészek. Minden egyes figura él, egyénisége és jelleme van, ráadásul ezek érdekes, némiképp meglepő, a legegyszerűbb megoldást elvető jellemek, kezdve Kaszás Gergőnek a Richard Gere-i értelemben cseppet sem vonzó, így aztán azért a bizonyos vonzerőért folyamatosan tudatosan dolgozó ügyvédjével; át Mészáros Mátén, aki végül mindig megfelel annak a képnek, amit a környezete alkot erről a kertésznadrágos mackóról, miközben úgy érezzük, mégis több lenne benne annál, ha egyszer feladná kishitűségét; egészen a lehető legkisebb szerepben is emlékezeteset alakító, a harsányságot karikatúra-szerepében is elkerülő Ötvös Andrásig (ő játssza az első jelenetben megölt szeretőt – bár a színlapon még(?) Bányai Miklós neve szerepel). Járó Zsuzsa Velma Kellyjének egyszerűen súlya van, mind Velma, mind Járó magabiztossága szinte kézzel tapintható. Szabó Emília Roxyja bájos, törékeny, butácska szöszi – sajnos a szöveg nem ad neki lehetőséget arra, hogy eljátssza azt a metamorfózist, ami a legérdekesebb lenne a szerepben, de mind a két végpontot, az elveszett és a reflektorfénybe került lánykát is visszafogottan, nem affektálva, viszont nem is túlzottan magával ragadóan adja.

Mindez nem azt jelenti, hogy a színészeknek kárpótolniuk kellene bármiért is: a látvány tökéletesen rendben van – a teret sok, Matrjoskababa-szerűen zsugorodó, újabb és újabb függönyök mögül előbukkanó revüszínpad-keret uralja, na meg az obligát rácsok –, a jelmezek profik és találóak, a rendezés pedig ötletes, látszik rajta, hogy Csizmadia percről percre vette végig a jeleneteket, és nem tartott semmit magától értetődőnek. Remek Kaszás „hasbeszélése” (mikor Szabó Emíliával bábozva adja Roxy szájába a sajtónyilatkozatot) és a megölt szerető újra meg újra megidézése, és talán kissé túl direkt, de biztos, hogy felettébb mulatságos a magyar elítélt (Hunyák – az idén Jászai-díjat nyert Bozó Andrea) szövegbe toldott monológja, amelyben a „Magyarország, én így szeretlek!”-mottójú országimázs-reklámot mondja fel angol-magyar keveréknyelven.

Fotó: Gál Gábor

Barta Dóra koreográfiája pazar, az összhang remek a táncosok és színészek között – igaz, kis csalódással vesszük észre, ha újranézzük a filmet, hogy a legjobb mozdulatokat és megoldásokat egy az egyben ültették át Hollywoodból Egerbe. Ami viszont (kis túlzással és sajnos) egri sajátosság, az a zenei vezetés. Sikerül a Magyarországon olyan ritka mutatvány: még a szextettekben is harmónia uralkodik az itthon jól megszokott fél-kakofónia helyett.

Az ének téren azok nyújtják a legjobb teljesítményt, akiktől a legjobban el is várjuk: Szabó Emília és Járó Zsuzsa hangja fantasztikusan illik egymáshoz, már csak ezekért a duettekért is érdemes meghallgatni az egészet. Általában igaz viszont, hogy – alighanem rendezői koncepció szerint – senki nem engedi ki igazán a hangját: nyilván a feltétlenül a harsányság helyébe állítandó ízlésesség az oka. Mégis, egy hangyányival több elfért volna még abból a harsányságból.

Könnyű, ugyanakkor minőségi, szórakoztató és abszolút komolyan vehető előadás a Chicago – és csak Egerig kell utazni érte. Ez a legkevesebb.