Lear király - Nemzeti Színház

Fura módon amióta Alföldit kinevezték a Nemzeti élére, folyamatosan valami nagy-nagy durranást várok, de csak nem akar előjönni vele. Valószínűleg magasak az elvárásaink, tőle mindenki valami forradalmi újítást remél (vagy épp attól tart), fordulatot vagy botrányt, akármit, de mindenképpen karakterisztikus színházat. Bármit ami Siklós Mária homlokzatánál jobban kiemeli a Nemzetit a többi színház közül. Ugyanez az elvárás lengte be nálam ezt az előadását is, tetézve azzal, hogy nemrég vették le az előző Leart a műsorról, na gondoltam, ez nem lehet véletlen, akkor ez most végre tutira odab.sz. Pedig hát, ez a Lear király sem lett a Nemzeti megújulásának mérföldköve, hogy finoman fogalmazzak.

Igazából a recept és az összetevők alapján minden adva volt egy igazán ütős darabhoz: ősklasszikus tragédia, nagynevű rendező, az igazgató a színpadon, és akkora színészi gárda amivel a Gyűrűk ura csatajeleneteit forgatták, (alig fértek el a taps alatt két sorban), köztük Kulka, a nagy kedvencem, Rába Roli, Makranczi Zalán, Bodrogi, na meg fordítóként Varró Dani, akinek a neve szintén bevonzott az előadásra.

Nos, a darab egyáltalán nem rossz, sőt kifejezetten tetszett, csak egyszerűen semmi elvárt extrát nem adott, úgyhogy csak azért, hogy legyen egy másik is, talán nem kellett volna újrarendeztetni ilyen rövid időn belül.

A díszlet a darab egyik erőssége szerintem, egyszerre minimalista (két szürke fal) és kreatív (viccesen váltogatják a jeleneteket az ablakokban), a másik pedig a fordítás. Varró Daninak a Maszat-hegy óta hasít a népszerűsége, és most is ügyesen megoldotta azt a nem könnyű feladatot, hogy úgy ültesse át Shakespeare-t, hogy megmaradjon a szöveg eredeti eleganciája, a vicces részeken ne azért nevessek, mert Shakespeare és mert színházban illik, hanem mert tényleg viccesek, ugyanakkor gördülékeny legyen és ne hasson erőltetettnek a szöveg modernizálása.

A szereplőgárdával kapcsolatban már felemás érzéseim vannak. Kulka például magához képest középszerű (ami persze elfogult véleményem szerint így is kimagasló teljesítmény másokkal összevetve), kissé enerváltnak tűnik és csak az előadás második felében kezd magához térni. A leamortizálódott exuralkodó alakítása a vége felé elég hiteles, már csak egy Fedél nélkül hiányzik a kezéből és simán mehetne aluljárózni a művész úr. A két számító nővért alakító Schell Judit és Nagy Mari nagyon eltalálták a szerepüket (drumlin különösen a combközépig érő bőrcsizmában találta kimagaslóan ..ööö..tehetségesnek Schell művésznőt, mint azt megjegyezte az előadás alatt), ezzel szemben a rózsaszín szerkójában joviálisan bárgyúnak ható Mészáros Piroska kifejezetten gyengén és hiteltelenül játszotta az apjáért aggódó lányt, ahogy színtelen-szenvetlen hangon a semmibe révedve hadarta a szövegét. Rába Roli viszont úgy tűnik, a már kiválóan elsajátított és lépten-nyomon elsütött „őrült” (lásd Kamarás Iván videóján itt) szerepe mellé talált egy másik testhezállót is, a sunyi kis genyót, amit most nagyon autentikusan adott elő. Itt kérdezném meg halkan, ha már Krétakör, hogy vajon mi lett Péterfi Borival, aki anno már-már úgy lett beharangozva, hogy ő lesz a Nemzeti egyik új nagyágyúja, aztán egy gyenge Élektra-alakítást követően eltűnt a süllyesztőben.

Apropó, külön kiemelném a meghívott művészként Kentet alakító Znamenák Istvánt, ő az előadás egyik legerősebb alakítását nyújtja, meg a beharangozó plakátot, ami talán még jobb is, mint maga az előadás. Szóval ennyi, semmi extra, semmi nagy újdonság, de legalább lefelé sem lóg ki a sorból.

Shakespeare: Lear király (r. Gothár Péter)

(a Nemzeti Színház képei)