Egy önazonos ember

Színész, fotós, zenész, filmes, akinek ha ideje engedné, nyitna egy palacsintázót. Ismeretlen fogalom számára a karosszék nyugalma, folyton úton van, hol szellemi kalandtúrán, hol meg földrajzi felfedezőkörúton. Hihetetlen munkabírású és öntörvényű művész, aki mindig annak tartja magát, amit éppen csinál. Az elmúlt két hónapban két címszerepben is láthatta a közönség. A Thália Színházban ő formálta meg Victor Hugo: Ruy Blas (A királyasszony lovagja) című színművének férfi főhősét, most pedig a Budapesti Kamaraszínházban Christopher Marlowe Dr. Faustus című drámájának címszereplőjeként áll színpadra. Elmondása szerint az egyik alakításba érdemes belehalni, a másikba pedig kötelező. Kolovratnik Krisztiánnal beszélgettünk.

250974_1
Kolovratnik Krisztián a Dr. Faustus c. előadásban
fotó: Puskel Zsolt/port.hu

 

- A Dr. Faustus bemutatója napján (május 15-én) töltötted be a 33. életéved. Ezt nevezhetjük persze véletlen egybeesésnek, mint ahogyan nyilván az is, de közben kicsit beleborsódzik az ember háta, mert a Marlowe dráma fél mondatba préselt eszenciája azért mégiscsak az, hogy a címszereplő eladja a lelkét az ördögnek...

Kolovratnik Krisztián: Én ennek nem nagyon örülök, hogy ez, mármint a születésnapom, aznap este szóba jött, mert tudod, annyi minden megtörténik az emberben ott legbelül, amiről nem szeret beszélni, és ami lehet persze mindemellett nagyon pozitív, de akkor sem tartozik másra. Nekem ez az egész születésnap dolog magánügy, de egyet értünk, szerintem is döbbenetes az egybeesés. És hát igen, elképesztően fontos volt számomra a Dr. Faustus bemutatója, mert egy nagyon sűrített próbafolyamatnak a végét jelentette. Egyébként, ha már a nemszeretem dolgokról beszélgetünk, akkor hozzáteszem, hogy én azt sem nagyon helyeslem, hogy itthon a bemutató a csúcspontja egy darabnak. Utána még számos előadás van, ezáltal lehetőség arra, hogy hihetetlenül sok mindent hozzá lehessen tenni, vagy elvenni belőle, szóval folyamatosan lehet még alakítani magán a darabon. Hangsúlyozom, szerintem ilyen szempontból nem jó az, hogy a bemutató az „A" minden, arról írnak véleményt a kritikusok, az alapján ítélnek meg egy előadást, szóval én ezt kifejezetten utálom, de ez van.

-  Szeretted, nem szeretted, de összesen három heted volt felkészülni a bemutatóra, miután Cserhalmi György betegség miatt kénytelen volt visszaadni a címszerepet. Megemészteni, feldolgozni ezt a több száz éves európai mítoszt, a fausti problematikát, szóval így fejest ugrani ebbe a darabba... Mi volt a védőhálód?

Kolovratnik Krisztián: Figyelj, én nem tudom, hogy ez a három hét annyira kevés-e. Nyilván ez iszonyúan rövid idő ahhoz képest, amit megszoktunk, de ennek így megvolt az a „gyorsított eljárás" íze, hogy akkor minden napom erről szólt. Kétségtelen, hogy nem volt meg benne az a lazsálási periódus, hogy például még bőven van időm megtanulni a szöveget, meg ilyenek, hanem az egész sűrítve jött. Ahhoz viszont, hogy önmagamban ezt az egész történetet átgondoljam, kipróbáljam, ahhoz ez nem volt kevés, „csupán" nagyon intenzíven kellett megélni ezt az időszakot.

- Ami szerintem igazán érdekes a fausti kérdéskörben az maga az út, ami elvezet odáig, hogy ez az ördögi paktum létrejöjjön...

Kolovratnik Krisztián: Nekem az elsődleges kérdés ennél a darabnál az volt, hogy ma megállja-e a helyét az, hogy valaki 30 évesen Dr. Faustust játszik. Káel Csaba (a darab rendezője, a szerk.) ötlete azonban, miszerint ezt az egész fausti problematikát a médiára vetítette ki, megkönnyítette a helyzetem. A darab alcíme - valóságshow két részben- már önmagában megjelöli azt, hogy a döntés ebben az előadásban, más irányt vesz, máshova tolódnak el a súlypontok. Szabó Stein Imre új fordításában pedig megvan az a kettősség, hogy bár a szöveg archaikus íze megmaradt, közérthetően, mai nyelven tud megszólalni ez a négyszáz éves dráma. Számomra érdekes volt látni, ahogyan a mi (festett) világunk és Marlowe valósága összeért ebben az előadásban. Szóval, én úgy érzem, hogy a mai értékekre rímelő, nagyon kerek egésszé összeállt darab született, de ezt természetesen a legnagyobb ítész, a mindenkori közönség dönti majd el.

- Kevesebb, mint két hónap alatt leforgása alatt két színházi premiered is volt. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon mutatták be a Tháliában Victor Hugo: Ruy Blas (A királyasszony lovagja) című színművét, veled a címszerepben, most pedig, amiről már jó egy ideje beszélgetünk, a Budapesti Kamaraszínházban látható Christopher Marlowe Dr. Faustus című drámájában láthat a közönség. A francia romantikus színdarab kapcsán azt mondtad nekem, hogy az egy olyan férfi (cím)szerep, amibe érdemes belehalni. És akkor erre jön még egy Faustus, ambe meg egyenes kötelező...

Kolovratnik Krisztián: Hát igen. Most nagyon fáradt vagyok, de közben meg szeretem a megterhelő munkákat, mert csak annak van értelme, amibe bele lehet halni, meg érdemes is, persze. Hát sok volt ez a kettő egymás után, ez igaz. Közben meg filmes feladataim is voltak, vannak, szóval akad dolgom még emellett is éppen elég, de ez most tényleg két olyan szerep, amiért érdemes színházat csinálni, azt gondolom... vagy színházban játszani.

- Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én nem tudom teljesen külön választani a „fájlokat" a fejemben, vagyis ha napközben egy Márai könyvajánlót írok és délután meg veled beszélgetek, akkor estére ti ketten elkezdtek párbeszédet folytatni egymással a fejemben, ezáltal, te is egy kicsit „márais" leszel, ugye nem bánod...

Kolovratnik Krisztián: Sőt...

- Nálad ez, hogy működik, Ruy Blas és Faustus esténként elmebajnokságot játsszanak?

Kolovratnik Krisztián: Valahogy úgy... Bár pillanatnyilag nem azzal foglalkozom, hogy mi történik Dr. Faustussal, vagy milyen mozgatórugói vannak Ruy Blas-nak, de attól még ezek az érzések érlelődnek, viaskodnak bennem. Szerintem minden, amivel az embernek dolga van, még ha nem is állandóan az az „egy gondolat bántja", attól még azok folyamatosan ott vannak és működnek benne. Pontosan ezért szeretem a sokféle művészeti ágat valamilyen szinten gyakorolni, akár hobbiból, akár hivatásszerűen, mert ezek ott élnek, lüktetnek bennem. Bár az elmúlt időszakban a színészet volt előtérben, attól még bizony a többi is jelenidejűen mozgolódik bennem, és ezek összekapcsolódnak, összemosódnak és kiegészítik egymást, az egyik terület hozzátesz a másikhoz.

Jut eszembe, Hules Endre filmje (A halálba táncoltatott lány, a szerk.) ráadásul most forog, úgyhogy még az is a nyakunkon van. A Dr. Faustus főpróba előtti éjszakáját végig forgattam, hát ezért (is) vagyok ilyen kutyafáradt, mert valóban ennyire sűrű (volt) ez az időszak.

- A filmezés a színészi pályád kezdete óta kéz a kézben jár a színházi munkáiddal. Tavaly azonban átálltál a kamera másik oldalára, és még ez sem volt elég...

Kolovratnik Krisztián: Nos igen, létrehoztam egy filmgyártó céget, ami meg úgy jött be a képbe, hogy engem nagyon érdekelt, hogy Magyarországon lehet-e értékekre úgymond támogatást szerezni, hátteret nyújtani hozzá. Tudod, én tulajdonképpen az egész életemet úgy szeretném élni, hogy mindent, amivel foglalkozom, azt szeretetből csináljam, és ne azért, mert vagy rá vagyok szorulva, vagy pedig ilyen, olyan kompromisszumok miatt. Na, ez izgat a filmgyártásban is, ezért csináltam meg a céget, meg arra is kíváncsi vagyok, hogy a magyar filmek milyen értéket képviselnek az európai piacon. Azt látom, hogy hellyel-közzel ott vagyunk az élmezőnyben, de nagyon kis arányban ahhoz képest, amennyire szerintem lehetnénk. Talán ilyen szempontból is sikerült a Törőcsik-filmet (Kolovratnik Krisztián első dokumentumfilmjét Anatolij Vasziljev és Törőcsik Mari közös kaposvári munkájáról, Marguerite Duras: Naphosszat a fákon című színművének próbáiról forgatta rendezőként, a szerk.) összehozni. Most úgy néz ki, hogy az orosz televízió megveszi, valamint további két európai tévével tárgyalunk, és akkor ez már egy tök jó dolog lenne, ha valóban összejönne.

- Szurkolok. Elárulsz bővebbet a további filmes tervekről?!

Kolovratnik Krisztián: Ezek még most alakulnak, de többféle ötletem, ötletünk is van. Egy kis-és nagyjátékfilm is formálódik, de egyelőre azért nem mondanék ezekről többet, mert még meg kell teremteni az anyagi kondíciókat... Ez is egy napi, fogalmazzunk úgy „játék", hogy az ember mindig hozzágondol ezekhez valamit. Amiről az előbb beszélgettünk, ezekkel fel lehet töltődni, mert jópofa dolog a különböző művészeti területekről érkező impulzusokat, gondolatokat egymásba folyatni és érdekes látni, ahogyan összekapcsolódnak. Olyan ez az egész, mint egy nagy társasjáték. Én ezért lubickolok a szabadúszó életformában, mert nagyon sok mindennel tudok élvezetből és szeretetből foglalkozni. Imádok fotózni, zenélni, és hát valahogy mindig jön egy olyan lehetőség, amitől jobban előtérbe kerül az egyik vagy a másik műfaj. Amikor kiadtuk Ács Józseffel a Történetek életre, halálra című könyvünket, ami egy fotográfiai-irodalmi album, akkor azt volt nagyon izgalmas csinálni. Most a fotózás egy kicsit háttérbe szorult, de nyilván ez is folyamatosan érlelődik, mert azért néha még most is csak-csak visszatérek hozzá, meg hát olyan jó képekben gondolkodni... Most már 5 éve vagyok szabadúszó, és az a jó, hogy megtaláltam azokat az embereket, akikkel érdemes együtt dolgozni. Mindeközben pedig nagyon sokféle munka megtalál.

- Ha már a műfajok találkozását említetted, gondoltál-e már arra, hogy egy olyan előadás kapcsán, amiben te is játszol, végig fotózd a színházi próbafolyamatot?

Kolovratnik Krisztián: Izgalmas lehetne, mert az egy egészen más szemszög. Tulajdonképpen ilyen szempontból fura, hogy a színház az a műfaj, ami nyilván sokkal, de sokkal több kompromisszummal jár, mint az összes többi, amivel foglalkozom. Ott nekem az a dolgom, hogy mint színész vegyek részt benne, és ez nyilván sokkal kevésbé alkotó műfaj a többihez képest.

Az sem mellékes, hogy színésznek lenni egy kiszolgáltatott helyzetet jelent, mert sem a jelmezeket, sem a díszleteket nem én tervezem, az előadás koncepcióját sem én találom ki, vagyis nem nekem kell átlátni úgymond az egészet, pedig néha azt érzem, hogy jaj de baromi szívesen csinálnék egészen mást az egészből, mint ami körvonalazódik... Ott az ember be van ékelve egy ilyen alkalmazotti szerepkörbe, és pont ebből következik, hogy abba nem fér bele más. Azt akkor és ott szépen megcsinálom, lehetőség szerint úgy, hogy azt érezhessem, a saját értékrendemnek a legjobban meg tudok felelni, de abban nincs akkora mozgástér, hogy bármit önállóan alkothassak. A színpadon tehát marad a játék.

- A zenélés most hol helyezkedik el a napi sodrásban?

Kolovratnik Krisztián: A zene az meg most pláne háttérben van, de annak nagyon örülök, hogy a tévék használják az eddig írt zenéimet. Újak mostanában nem születnek, most éppen nem írok zenéket, hanem kikapcsolódásképpen klasszikusokat tanulok. Tudod, hogy mekkora nagy buli Brahms Magyar táncait eljátszani? Szuperjó érzés megküzdeni a Magyar táncokkal, persze soha nem állnék ki vele sehol, de saját szórakoztatásra állati jó. Majd ha megint úgy hozza az élet, akkor a zeneszerzés ismét előtérbe kerül, de az is lehet, hogy nem, ki tudja.

 

137957_1

 

- Amikor utoljára ilyen „ráérősen" beszélgettünk, pont három évvel ezelőtt, akkor azt mondtad nekem, hogy olyan sok mindent nem próbáltál még, de az biztos, hogy ha nem is közeljövőben, de szeretnél belevágni valamilyen üzleti vállalkozásba, majd csillogó szemmel hozzátetted, hogy mondjuk, szívesen nyitnál egy palacsintázót...Feszülten figyelek, mi van a palacsintázóval???

Kolovratnik Krisztián: Most azt érzem, hogy pillanatnyilag nem csillog a szemem, vagy ha igen, akkor a fáradtságtól. Még nincs meg a palacsintázó, de azóta, ígéretemhez híven, elvégeztem egy idegenvezetői sulit is, mert miért is ne, megszereztem az ÁNTSZ vizsgát, mert az meg kell egy vendéglátóhelyhez amúgy..., tehát mostantól bármikor megnyithatnám K.K. palacsintázóját (!) Csak tudod, az agyam nyilván mindenfele forog, mert miután most már van család, és számomra ez a legfontosabb az életemben, ezért kötelező elgondolkodnom a perspektíváimon, hogy mi az, amit érdemes csinálnom, mert nem látom azokat az életutakat, amiket az ember olyan nagyon szívesen végig „nyomna". Elnézve az idősebb színészgenerációt, azt látom, hogy milyen hihetetlen kiszolgáltatott helyzetben vannak, és ahogy most sem, úgy később sem szeretnék ilyen körülmények között élni. Ahhoz nagy erőfeszítés kell, és hihetetlen nyitottságra van szükség, hogy az ember észrevegye a lehetőségeket, és tudjon menni azután, amit az élet hoz, valamint, hogy megtalálja azon belül azt, amivel szeret is foglalkozni, de közben egy megnyugtató anyagi hátteret is adjon a családnak.

- A két és fél éves fiad minek tart téged, színésznek, zenésznek, fotósnak, filmesnek?

Kolovratnik Krisztián: Ő apának tart engem. Igen. De ha azt kérdezed, hogy én mi szeretnék lenni...

- Jó, megkérdezem, a" kissé" öntörvényű, magánutas színész-fotós-zenész-filmes Kolovratnik Krisztiántól, hogy még mi szeretne lenni? Nos...

Kolovratnik Krisztián: ... egy nagyon szabad ember. Olyasfajta illúzióm van erről az egészről, ami valószínűleg nagyon utópisztikus, tehát nincs, nem létező, de mégis olyan jó hajszolni azt, hogy az ember tudjon úgy élni, hogy a létezés legyen a legfontosabb.

Szóval azt érzem, hogy túl sok kompromisszum van mindenben, de ez nem baj, ha mindezt fel lehet fogni úgy, mint egy nagy társasjátékot, akkor ez végül is szuper.

- Látod, ezért nem akartam firtatni, mert számomra ez nem volt kérdés. Te egy szabad ember vagy.

Kolovratnik Krisztián: Az vagyok, csak közben meg nyilván egy szorongó ember is, pontosan azért, mert mindig volt egy nagyon határozott jövőképem, aminek a középpontjában soha nem a karrier állt, hanem az, hogy hogyan szeretnék élni. Elérni azt, hogy minden nap képes legyek lépni egyet előre, miközben hihetetlen mennyiségű változás van pillanatról pillanatra az ember életében, így ez egy irgalmatlanul nehéz feladat. Az is teher, hogy mindig azt gondoltam, hogyha egyszer majd visszatekintek, akkor pontosan szeretném látni, hogy mitől tartok ott, ahol éppen vagyok. Tehát azok a kompromisszumok, amiket kötöttem, vagy a döntéseim, amiket meghoztam, azok legyenek annyira tudatosak, hogy jó dolgok felé vigyenek. Nos, ezért szorongok, hogy ugye nem követtem el olyat, ami pont ellene megy annak, amit én szeretnék, vagyis ami az értékrendemmel ellenkezne?! Természetesen tudom, hogy vannak ezerszer könnyebb választások, mint ami mellett én döntöttem, de valószínűleg azért járom a saját utamat, mert izgalmasabb, minthogyha csak úgy elücsörögnék, és várnám, hogy megtaláljon az élet...

... De tudod, ez is hülyeség, mert közben meg néha azt szeretem, amit az élet hoz, azzal menni, hagyni magad sodortatni... Közben meg azt is nagy bajnak érzem, hogy ma nagyon kevés az önazonos ember, az önazonos lét, az önazonos színház, az önazonos társulat, az önazonos munka egyáltalán, és akkor ebben az egészben olyan nehéz önazonosnak maradni, pedig hát talán az a legfontosabb cél, hogy az ember az adott a pillanatban a helyén legyen. Szóval piszok nehéz, mert minél több összetevője van az életemnek, annál nehezebb ezt „gyűrni", de mindközben meg nagyon izgalmas, és persze baromi unalmas is, ezért sokszor nagy változásokra vágyom, csak van ebben egy ilyen mókuskerék jelleg...

- ... amit most megállítunk egy pillanatra, hogy futhass máris tovább filmezni, játszani, Brahmsot gyakorolni, cégügyeket intézni vagy...

Kolovratnik Krisztián: Máris befejeztük? Még beszélgethetnénk...

Hegedűs Claudia