Otthon van feladatom - Interjú Béres Mártával a POSzT-on

Béres Mártát, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színésznőjét az idei POSZT első szakmai beszélgetése után faggattuk. A The beach-csel képviseli magát a társulat a fesztiválon. Arról beszélt nekünk, hogy mennyit ért benne az előadás, ami Camus Közönyére épül, elárulta, miért nem olvas kritikát, milyen élmény volt Desdemonát játszani a Vígszínházban, elmondta mit jelent neki az otthon, milyen az, ha az ember érzi tartozik valahova.

400_IMG_8426

 

- Mennyit változott a The beach azóta, hogy egy éve bemutattátok?

Béres Márta: Egy évvel ezelőtt kezdtünk el dolgozni ezen a darabon. Azóta a struktúrája, illetve a mi mondataink nem változtak, de ért bennünk az előadás. Május volt, amikor elkészült és én júniusban elutaztam egy tengerpartra. Zsúfolt strandon feküdtünk, és akkor vettem észre, hogy a szorosan egymás mellé rakott törülközők úgy festenek, mint egy temető. Mindenkinek két négyzetméternél kevesebb hely jutott, amiért fizet és amiért egész évben dolgozik. Ez abszurd volt és később az előadásban is eszembe jutott, hiszen matracokat rakunk a homokra, majd hosszan szól hangosabb, agresszívebb zene, ami olyan hangulatot, állapotot idéz meg, mint amit ott tapasztaltam. Jól érezzük magunkat, mert kifeküdtünk a napra, ugyanakkor ez egy félelmetes nihil.

 

            
The beach  - mozgóképes ajánló

 

Az utóbbi időben rengeteg új gondolat merült fel bennem a The beach-csel és főleg az utolsó monológgal kapcsolatban, ami nagyon személyes. Ahogy rendeződik, gabalyodik az életem, úgy kap egyre több értelmet és egyre többet jelent. Hálás vagyok az Andrásnak (Urbán András, a rendező, a szerk.), mert teret hagy nekünk, amikor felállít valamit. Ha emellett nem szabom meg a határaimat, kereteimet, akkor tíz év múlva is tud fejlődni bennem a szerep, a történet. Viszont, ha nagyon pontosan meghatározom a figurát, azt, hogy miként gondolkodik, hogyan mozdul, akkor nem hagyok annak helyet, hogy növekedjen, magam korlátozom magam.

- Hogy szembesültél ezzel?

Béres Márta: Rájöttem, ha kötött a szöveg, a szerep, kapok egy kosztümöt, elkezdek a karakteren dolgozni, lehet, hogy határozott formát kap a játékom, de soha nem lesz több, mert mindig pontosan lejárom a koreográfiám. Beállok valamire és ha véletlenül eltérek tőle, előfordulhat, hogy elveszek. A társulattal való közös munkánkban épp ellenkezőleg történik mindez. Nagyobb szabadságot ad, mint amikor készen kapok mindent.

- A The beach mennyiben volt közös munkátok? Mennyit adott hozzá a ti improvizációitok?

Béres Márta: Ezt a kritikákban is feszegették, bár most befejeztem az olvasásukat. A Közönyt két héten keresztül olvastuk, majd az András kiosztotta, hogy ki mivel foglalkozzon: én a végemonológgal, Imre a börtönmonológgal, Árpád a bíróval, Andrea a Marieval. András csak annyit mondott: foglalkozz vele. Ez egy tág fogalom. Én elolvastam még kétszer a regényt és aláhúztam a rám vonatkozó részeket. Később azt kérte, fogalmazzuk meg a saját részünket egyes szám első személyben és jelen időben. „A mezők nesze hozzám is elhatol"... Az, hogy ez most történik elidegenítő hatású, de egyben hátborzongatóvá válhat. Meg kellett figyelnünk, hogy a környezetünkben mi háborítja föl az embereket. Olyan megnyilvánulásokra is nyitottnak kellett lennünk, amelyekkel nem tudtunk azonosulni. Így egyre több információt gyűjtöttünk arról, hogy jogosan, vagy nem jogosan mit kifogásol az ember a világban. Ezek belekerültek a darabba. Azt, hogy kihez tartoznak ezek a gondolatok, a nézőnek kell eldöntenie. Lehet, hogy pont hozzá, lehet, hogy olyasvalakihez, aki teljesen másképp gondolkodik?

 

400_IMG_8412

 

- Említetted, hogy épp nem olvasol kritikát. Miért?

Béres Márta: Azért mert szeretném azt mondani, hogy nem vagyok hiú, és nem számít, milyennek látnak mások. Legbelül ezt is gondolom és azt, hogy mondhatják rólam: rossz, vagy fals voltam egy előadásban, ha tudom: ez a lépés fontos a következőhöz és ahhoz, hogy egy felismeréshez eljussak. Ugyanakkor a pozitív és a negatív kritika, akarva, akaratlan, egyaránt befolyásol. Ennek az az oka, hogy minden ember kicsit hiú. A környezetemben lévő művészeken és magamon is észrevettem, ha jót írtak, akkor órákig a mennyekben érzem magam, ha rosszat, akkor elkezdek védekezni. Azt mondom: „á, ez hülye, nem ért semmit a színházból" vagy teljesen tönkremegyek. Majd akkor olvasok kritikát, ha egyáltalán nem érint meg, ha kívülről tudom szemlélni.

- Másfelől is kapsz visszajelzést: a társaidtól, a közönségtől. Ez mennyit számít, egyáltalán mennyire érzékelhető? Hogy látsz rá magadra?

Béres Márta: Dönthetek úgy, hogy teljesen bezárom magam és csak a saját, egészséges önértékelésemben bízok. Ebben az esetben gyanús, hogy megbolondulok, túl szigorú leszek, illetve elkezdem magam irreálisan rossznak látni, vagy meggyőzöm magam afelől, hogy jól csinálom a dolgom. Dönthetek úgy is, hogy amiatt aggódom, és azt kérdezgetem: „te mit gondolsz rólam, ugye neked jó színész vagyok és neki is?". Ez a másik véglet, mindkettő őrülethez vezet. Ezért azzal próbálkozom, hogy nagy levegőt veszek és azt mondom magamban: „márpedig én állok amögött, amit csinálok". Ezt tettem tegnap is, amikor a végemonológom alatt az első sorban, egy lány lehajtott fejjel ült. Ami akkor zajlik tényleg nagyon személyes, teljesen kikelek magamból, ordibálok, viszont ő feltehetőleg nagyon várta a végét. Borzasztó volt, mert nem csak nem tetszett neki, de ezt éreztette velem. Szerintem ahhoz, hogy ezt az ember megengedje magának kicsit pofátlannak kell lenni. Azt gondolom, ez már nem az én ügyem, ezzel neki kell elszámolni. Ilyenkor az a dolgom, hogy ahelyett, hogy egyre jobban lerombolódnék, végigcsináljam. Ilyenkor dacból mondom: „egy nap majd mindannyiótokat halálra ítélnek". Ha elhiszem magamnak, akkor győztem.

 

400_IMG_8418

 

- Hogy mentek tovább a társulattal? Vágyódsz-e néha más közeg után, elvágyódsz-e néha például Magyarországra?

Béres Márta: András most fölvett még két fiút, a Mészáros Gábort és a Búza Ákost, tehát már hatan megyünk tovább. (mosolyog) Jönnek néha a Népszínházból, Újvidékről. Én pedig játszottam máshol is, kőszínházakban, amikor kihívást találtam, vagy épp ráértem. Viszont nem vágyódom el.
Nem szeretnék sztár lenni, női magazinok címlapján megjelenni, mert az önmagam előtt nem vállalható. Egy kis részem biztosan vágyik ilyesmire, de nekem meghasonlást jelentene, ha így mutatkoznék. Néha kérdeznek arról, miért nem vállalok ilyesmit, vagy az identitásomról, arról, szerbnek, vagy magyarnak vallom-e magam. Az otthonom a Vajdaság, de református magyar családból származom. Tudom mi a magyar népzene, néptánc és magyar regényeket olvasok. Otthon van feladatom. Nem döngetem a mellkasom, hogy ez így lesz örökre, de most ebben biztos vagyok.

- Mit szóltál ahhoz, hogy Desdemona megtalált a Vígszínházban? Milyen volt ott, ebben a szerepben dolgozni?

Béres Márta: Nem tudom, hogy éreztem volna magam, ha nincs egy bázisom, ha úgy megyek oda, hogy ez elsősorban egy bizonyítási lehetőség. Jó élmény volt a próbafolyamat és a legtöbb találkozás. Tényleg hálás vagyok ezért. Úgy léteztem a Vígszínházban és úgy jöttem el, hogy tudtam: otthon visszavárnak. Sokat jelentett a tudat, hogy hova tartozom. Így könnyebb volt Pesten. Lehet, hogy pofátlanság ilyet mondani, vagy tehermentesített helyzetként feltüntetni ezt, de tudásomhoz és képességeimhez mérten teljesítettem a feladatom. Azóta is sokszor gondolok azokra, akikkel a Vígben megismerkedtem.

 

vig_othello_614
Nagy Zsolttal a Vígszínház Othello c. előadásban
fotó: Lehotka Judit Zolka

 

- Mennyire viselt meg a szerep? A Zsolttal való közös munka intenzitása?

Béres Márta: Megviselt. Nem szeretném, ha valaha is arra kerülne sor, hogy másra hárítsam át azt, ha rossz élmény ér. Ez esetben arra gondolok, hogy megkaptam a Desdemona szerepét, azóta eltelt kicsit több, mint félév és már nem játszom. Nem szeretem, ha nagy színészekkel példálóznak, de ez jut az eszembe: amikor Ruttkait kérdezték, hogy tud még mindig megbízni Istenben úgy, hogy Latinovitsot elvette tőle a sors, azt válaszolta: „miért nem jut eszedbe: adta is a sors". Desdemona sincs már, de ehhez az kellett, hogy megadja az élet és ennek nagyon örültem. Ez rendben van. Maradt is belőle valami.

 

vig_othello_509
Fekete Ernővel és Börcsök Enikővel
a Vígszínház Othello c. előadásban

A teljes galéria az előadásról a foto.szinhaz.hu-n >>>
fotó: Lehotka Judit Zolka

 

Hiszek az álmaimnak, szerintem fontos, hogy az ember meg tudja hallgatni őket. A Börcsivel (Börcsök Enikő, a szerk.) pedig sokat álmodom, mert ő nagyon megérintett. Többször visszaidézem milyen jól esett, hogy a Tibitől (Fekete Ernő, a szerk.) kaptam üzenetet a születésnapomra, hogy a Víg büfései, a Gyula bácsi és a Marcsika egyszer hoztak nekem egy üvegben gulyáslevest, mert tudták, napok óta nem ettem meleget. Ezek fantasztikus találkozások voltak. Igazságtalanság lenne a részemről, ha sajnálnám magam. Jól vagyok én!

  

Tóth Berta | színház.hu