Übü király - Maladype Színház

Néhány éve érdekes Hamlet ment a Bárkában, egy angol arc vendégrendezésében. A nézőket arra kérték, hogy mindenki hozzon magával valami kis tárgyat, amit a színészek felhasználhatnak a darab során. Az előadás elején sorsolással döntötték el a színészek, hogy ki kit játszik aznap (egyedül Hamlet szerepe volt állandó), illetve a nézőkkel feltöltött előadótér melyik részén zajlik az adott felvonás. Hihetetlen színészi teljesítmény kellett a sok improvizációra és színész-néző interakcióra épülő előadások alatt, hiszen kötött szöveggel és sztorival dolgoztak a színészek, mégis folyamatosan improvizáltak játékukban a nézők által hozott használati tárgyak alapján. Ropival kardoztak, unikumot ittak, játékmacihoz imádkoztak, meg kövér, magas, izmos, fekete, vagy épp szakállas nézőket pécéztek ki maguknak egy-egy szövegsor kedvéért, minden előadás más és más volt, mégis egységes maradt a darab.

 

Nekem itt tűnt fel Balázs Zoltán, a sorozat állandó Hamletjeként, aki olyan meggyőző erővel, lehengerlő lendülettel és zseniális improvizációval játszott, hogy véresre tapsoltam a tenyeremet, annak ellenére, hogy sikeresen sárba taposta nézői önbecsülésemet kétszáz ember előtt az egyik interakció során.

 

Na, ez a Balázs Zoltán vezeti most a Maladype társulatot, ahova ugyanezt a játékos, társulaton belüli és a nézőkkel folytatott szoros kommunikációra épülő színházat vitte át, átragasztva iszonyatos energikusságát a többi tagra is. A Poszt versenyprogramjaként Pécsre hozott Übü király feldolgozásuk  is ezt a vonalat képviseli. A négy félmeztelen férfiszínész által előadott darab szó szerint átütő erejű: olyan beleéléssel és lendülettel játszanak a tagok, hogy konkrétan én fáradok el a leghátsó sor mögötti kakasülőn, ahol mellettem maga a rendező nézi árgus szemekkel az előadást, tapsolva, fütyülve, nevetve vagy épp fejét csóválva egy-egy résznél, értékelésétől függően.
 

 

Már csak ezzel a hatalmas, nekifeszülő, szinte befogadhatatlan lendülettel is újszerűséget visznek az unalomig ismert sztoriba, és akkor még meg sem említettem a MÉH-telepeket idéző újságpapírhalom díszletet, amiben egerek módjára rohangálnak, ha épp nem eszik módszeresen a nyálas galacsinokat vagy olvassák fel és építik a sztoriba az adott lapon épp leírtakat.  Kiemelném még persze az előadás két legjobbját Orosz Ákost (Übü papa) és Lendvánczky Zoltán (Übü mama, Jim Carreyre némileg emlékeztető arcszerkezettel), akik valszeg annyi kalóriát vesztenek az előadás alatt, mint Gebrselassie a London-maratonon.

A nézők a kisteremben uralkodó 40 fokos meleg és a 90%-os, szúrós hónaljszagú páratartalom ellenére is imádták a darabot, felállva tapsoltak, kifelé pedig még beleütközünk az esti Kockavetőre bejutni kívánó, a színházat ostromló többezres seregbe - miközben átfut az agyunkon, hogy a Poszt mintha kinőtte volna a helyszíneit, útba vesszük az ókeresztény sírkamrák előtt zajló zsibvásárszerű kolbászos-sort, némi kalóriafeltöltés reményében.