Mint a levegővétel

Mi a jelentősége és a lehetősége a vidéki létnek, hogy értik az emberek a kultúrát, mi rontja a befogadókészséget, és mivel jár a vezetői szerep? - erről beszélgettünk Máté Gáborral, aki a Csörgess meg című előadással vesz részt a 10. POSzT-on.

800_IMG_8577


- Hogy érzed magad a szakmai beszélgetés után, milyen szempontból lehet jelentősége?

Máté Gábor: Szerettem, amit az Ascher (Ascher Tamás, rendező, a szerk.) mondott, mert a színházi eszközeinkről szólt, értette azokat, míg a felkért hozzászólók a színházat nem szakmai értelemben vizsgálták, leszámítva Szűcs Katit. Nagy jelentősége lenne a szakma véleményének, mert nem akad más visszajelzés. Ráadásul úgy szocializálódik egy színész a főiskolán, hogy állandóan megmondják neki milyen, mit ért el. Ez egyszer csak eltűnik, így állandóan szomjazzák az értékelést. Mondjuk, az egri színészek ma inkább alszanak, valószínűleg érezték: nem maradnak le semmiről.

- Pedig őket talán kevesebbet látja a szakma...

Máté Gábor: A vidéki színészeknek különösen fontos, hogy lássák őket, mert elszigeteltségben dolgoznak, rosszabb, értetlenebb közönség előtt. Sokszor felnőtt előadásokat olyan gyerekeknek játszanak, akiknek a földig sem ér le a lábuk a székről. Ez elképzelhetetlen annak, aki nem járja ki a „vidéki iskolát" és az nem tudja meg, miként kell színészként létezni.

- Ezt sokszor emlegetik az egyetemen is a diákoknak; szinte közhely, hogy vidékre kell menni ahhoz, hogy megtanulják a szakmát.

Máté Gábor: Ez azért igaz, mert többet játszhatnak, több műfajban. Az én időszakomban is előfordult, hogy egy színész akár hat főszerepet is eljátszott egy évadban, mesejátéktól az operettig. Ezalatt meg lehetett acélosodni, tehát az állandó próbák, a közönséggel való folyamatos találkozás karbantartotta a fizikumomat, az idegrendszeremet, és mint az évgyűrűk rám rakódtak a tapasztalatok. Kaposváron töltöttem hivatalosan hét évet, ténylegesen nyolcat és végigjártam a vidéki színészek útját, egy úgynevezett irigyelnivaló színházban. Azonban ott is csak két „jó" bérlet volt, amellyel olyan közönség érkezett, aki nagyjából értette amit csináltunk. Ezen kívül tizennyolc másik bérlet közönsége teljesen értetlenül állt a munkánk előtt. Emlékszem, hogy egyszer álltam sorban az akkor még közért névre hallgató ABC-ben és hallottam, ahogy a pénztárosnők megbeszélik ki mikor ér rá színházba menni az üzemi bérlettel, amit vettek neki. Tehát ez volt az elsődleges szempont, ami alapján eldőlt mit néznek meg.

 

           
Jelenetek az előadásból és részletek a szakmai vitából

 

 

- Azóta milyen változást látsz ebből a szempontból?

Máté Gábor: Szerintem súlyosan romlott a közönség színház és kultúra „értése", egyenes arányban a televíziózás elkorcsosulásával.

- Ezt miből érzékeled?

Máté Gábor: Ez abban a pillanatban érzékelhető, amint a nézők nem az általuk megszokott színházi nyelvvel találkoznak. Minden mélységet, emberábrázolást nélkülöző teleregények befolyásolják a nézői attitűdöt és rettenetes, rosszul szinkronizált, játszott filmek rontják a befogadó készséget. Az emberek nem ismernek rá az életükre, saját problémáikra, mivel konzerv formában kapják a tévéből a vagonszámra vásárolt sorozatokat. Így természetesen a celebeket tekintik színészeknek és ennek megfelelően sokszor ők játszanak bizonyos szerepeket üzleti szerveződésű tévéműsorokban. Mindez rontja a színjátszás nívóját.

- Szerinted ezért járnak kevesen színházba?

Máté Gábor: Egyrészt Másrészt rengeteg rossz színházi előadást látni, ezek a nézőt érintetlenül hagyják, ezért jogosnak tartom, hogy utána sokan elvesztik a kíváncsiságukat.

- Úgy tűnik, hogy a "Csörgess meg"-gel sokakhoz próbáltál szólni, milyen kritika érte az előadás könnyed jellegét?

Máté Gábor: Az általában gyanakvást kelt, hogy ha valamin lehet nevetni, az ítészek rögtön azt sejtik valami vacakságot, vagy alpárit látnak. Ezzel szemben, ebben a produkcióban nemes színészet folyik. Attól, hogy valami könnyűnek tűnik, nem könnyű csinálni. Azok a típusú előadások, amiket ezzel a módszerrel készítek általában jóérzésből születnek. Persze van olyan színház, amihez az embernek a rossz érzését kell előbányásznia magából, hogy arra építkezzen.

 

1000_IMG_8589

 

- Arra a módszerre utaltál, hogy a színészekkel közösen szülitek az előadást?

Máté Gábor: Igen, arra, hogy felvetődik egy téma és egyszerűen nekilátunk. Zsámbékon évek óta tart egy előadássorozat, amit a volt osztályommal hozunk létre. Összeülünk, megszabom mi legyen a téma és ők a két szép szememért elkezdenek jeleneteket csinálni, mert elhiszik, hogy ebből kialakul valami. Ez az improvizációs metódus néha sivatagosan nehéz, nem lehet pontosan kiszámítani milyen végeredménnyel jár.

- Az könnyebbséget jelent neked, mint rendezőnek, hogy a színészeid ötleteire építesz?

Máté Gábor: Azt soha nem állítottam, hogy én írom ezeket a darabokat. Ez egy kollektív folyamat, amiben az én gondolkodásom, ízlésem, témaérzékenységem megjelenik. Abból a szempontból könnyebbség, hogy én választom ki kikkel dolgozom, nem egy szereposztás határozza meg a munkát. Emellett rájuk kell szabni a feladatot. Ilyenkor, aki sokat dolgozik, több szerepet kap, aki fantáziátlanabb időszakot él, az kevesebbet. Ezek az előadások tükrei a színészeknek, a kreativitásuknak.

- Te milyen időszakban vagy?

Máté Gábor: Szerencsésben. Minden véletlenül alakult ebben az évadban. Eleinte más előadást terveztem Egerben készíteni, a Katonában is cserélődött a menetrend. Ott eleinte egy cigányságról szóló darabot hoztam volna létre, úgy, hogy a színészekre szociológiai kutatómunkát bíztam volna. Ehelyett lett végül a Kétfejű fenevad. Egerben pedig nem maradt időm egy rendes prózai előadásra, így rendeztem a "Csörgess meg"- et. Ez kockázattal járt, mert bérletbe tették, mielőtt elkészült volna. Olyan pótszékes sikere lett, amihez foghatót ebben a városban még nem tapasztaltak. Az idei szerepemben is szerencsével jártam; a csütörtöki főpróba délelőttjén minden átalakult, valami megszületett a sok küszködés, izzadtság után.

- Hogy vagy az osztályoddal, hogy látod őket és az esélyeiket?

Máté Gábor: Ez a kérdés nagyon foglalkoztat, mert rettentő nehéz a helyzetük és ez erőteljesen befolyásol engem is. Nagyon rossz éjszakáim vannak amiatt, hogy róluk gondolkodom. Elégedetlen vagyok azzal, hogy leszűkültek a munkalehetőségek, hogy Dunát lehet rekeszteni színészekkel, hiszen mindenféle ambíció és iskola teret nyert. Ennek nem az az oka, hogy féltékeny vagyok más iskolákra, csak nincs rájuk szükség. Évente van, hogy hatvan színész végez, és a színházak keveset tudnak közülük leszerződtetni. Az igaz, hogy a tanárok taníthatnak, vagy azok, akik tanárnak gondolják magukat. Furcsa csapdahelyzet alakul ki emiatt, hiszen nekik sincs más munkalehetőségük és nehéz lemondaniuk bármiről.

- Te mit tudsz tenni? Mennyit tudsz segíteni, mennyit segítettél az előző osztályodnak?

Máté Gábor: Próbáltam segíteni nekik, de nem nagyon sikerült. Talán egyetlen lánynak tudtam valamit elintézni egy telefonnal. Illetve kitaláltam a KoMá-t. Vince mindenképpen szeretett volna létrehozni egy csoportot, ami más jellegű szerveződés, mint amelyek megjelentek az utóbbi időben. Ezért javasoltam, hogy foglalkozzanak kortárs magyar darabokkal, mert ezzel jól járhat mindenki, az írók is. Szerencsére az első előadásuk, a Plazma olyan jól sikerült, hogy bevezette a kezdeményezésüket. Ambíciózus, tehetséges emberek vesznek körül az egyetemen is ez kétségtelen és izgató dolog. Azt csinálom, amit szeretek.

- El tudod képzelni, hogy igazgass majd egy színházat?

Máté Gábor: Nem mondhatom, hogy nem tudom elképzelni, hiszen régen vonzott egy társulat kialakítása. Azok is nagyon szerencsések, akik állandóan csak azt csinálhatják, ami éppen izgatja őket. Valószínűleg a színházigazgatás során sok olyan dolgot is el kell végezni, amihez az embernek gyomra sincsen. De bizonyos helyzetben mégis el tudom képzelni, hogy ezt megtegyem, ha valamilyen értéknek megtartása lesz a cél.

Tóth Berta | színház.hu