Az én színházi történetem akkor kezdődött, amikor először - lehettem öt éves - megnéztem a János Vitéz című mesejátékot a Fővárosi Operettszínházban. A szünetben a művészbüfében találkoztam Juliska gonosz mostohájával...
...aki ugyan félelmetes volt, mégis - velem - nagyon kedves. Azután a folyosón, még mindig a „back stage”- en láttam a piros (!) lovakat, melyeket a huszárok lovagoltak meg. Ezek kétlábú lovak voltak a színpadon, viszont a „parkolóban” nem volt egyáltalán lábuk. Akkor éreztem, hogy van a világban néhány dolog, aminek érdemes utána nézni. Annak ellenére, hogy a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre következetesen a „nyugdíjas” választ adtam, mert hallottam, hogy a nyugdíjasnak sok a szabadideje tehát azt csinál, amit akar, színházi élményeim arra sarkalltak, hogy a kulisszák mögött keressek egy másik igazságot is.
Ezután családi indíttatásra ugyan nyolc évig zongoráztam, de végül nagybőgő szakon diplomáztam. Így lettem zenetanár és kamaraművész. Mire befejeztem Bottesini: h-moll nagybőgőversenyét a diplomakoncertemen, gyakorlatot szeretem itthon és egy kicsit külföldön is, tudtam, hogy mással is akarok komolyan fogalakozni. Az volt a baj, hogy még mindig úgy éreztem, hogy túl sok minden van a világon, amit meg akarok érteni. Tudtam, hogy váltanom kell, még akkor is, ha ezért értetlenül néznek rám majd azok az emberek, akiknek a véleménye fontos számomra.
Így jött a Közgáz, MBA, ahol rengeteget tanultam és sok mindenre kinyílt a szemem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.