Persona - Zsámbéki Színházi Bázis

Bár a nyári jelző idén eddig nagyrészt bukik a szokásos zsámbéki színházból, a műsorban van néhány érdekes program, amire mindenképpen érdemes kiautózni a volt rakétabázisra - first timereknek már csak az egzotikus helyszín miatt is. Mi rögtön az egyik első programra lecsaptunk: Gigor Attila újabb színházi rendezése és Fekete Ernő neve bevitt az Ingmar Bergman Persona című filmje alapján készült előadásra.

A történet szerint az ünnepelt színésznő egyszer csak bekattan és letargiába süllyedve, némán bambul maga elé. Mivel az orvos tehetetlen, egy ápolónő kíséretében vidéki csendespihenőre küldi, ahol a jó levegő és a háborítatlan nyugalom lenne hivatott rendbe tenni Elizabeth-et. A keret ennyi: a sztori a színésznő és Alma, az ápolónő furcsa kettőséről, kicsit őrült kémiájáról szól. A filmet nem láttam, ezért számomra az előadás saját lábán kell, hogy megálljon, s ez a felállás nem feltétlenül rossz egy színházi feldolgozásnál (az eredetivel való szakszerű összevetést Kovács Bálinttól itt találod).

Összességében nekem nem bukott az előadás, érdekesen összerakott anyagról van szó, ami azonban a bergmani alapanyag ismerete nélkül is vérzik néhány sebből:

- kemény feladat, hiszen az előadás 90%-át neki kellett végigbeszélnie, ráadásul úgy, hogy a partnere egy büdös szót sem szól, de az ápolónőt játszó Lax Juditra nagy ez a kabát - a túlzott akarástól néha mintha elvesznének a finom vonások, így a figura kissé baltával faragottá válik
- Fekete Ernő: az előadás kétharmadában inkább díszletként funkcionál, ahogy a színpadkép szélén ül és enigmatikusan cigizik. Mint mindig, jó nézni és hallgatni őt, de talán felesleges volt ezt a figurát így meghagyni az előadásban
- helyszín: nagyon bejövős a rakétabázis, mint színházi találkozóhely, de a lepukkant vasbeton, a viszonylag nagy tér és a fülem mellett elhúzó szúnyogok nem segítettek abban, hogy az ehhez az előadáshoz nagyon kellő fojtó, kamaradrámás hangulat kialakuljon

Ami viszont vastag pozitívum volt: Gigor kiváló teret alakított ki a színpadként szolgáló nagy fehér körrel és ebben, körülötte elképesztő jól mozgatja a színészeket. Geometriarajongók biztosan tudnak titokzatos összefüggéseket rejtő, láthatatlan egyeneseket húzni a játéktérre. A minimál díszlet ellenére pedig a bevilágítással még változatossá is sikerül tenni a színpadképet.

A színészek közül Lax Juditot már említettem, Fekete Ernő inkább statisztált, maradt Gubik Ági, akinek a játéka nekem nagyon bejött: az alkatához passzoló törékeny-neurotikus díva szerepét jól abszolválja, s anélkül hiszem el neki a szétcsúszott figurát, hogy egy szót szólna. A mimikája mellett szuper a testbeszéde, egy hanyagul lelógó kar, vagy éppen egy felhúzott térd ebben a némaságban tökéletesen működik.

A 75 perc gördülékenyen lefut, és bár a bombabiztos alapanyagra épülő előadás nem mászik be úgy a bőröm alá, ahogy illene, arra mindenképpen motivál, hogy a film megnézését minél hamarabb pótoljam - a fent linkelt írás legkomolyabb kritikája, hogy az előadás csak egy egyszerű váz a filmhez képest.