Tolerancia-ablakok

A német-svájci rendező a Papperlapappban nagyon élesen kérdőre vonja a franciákat, de nem csak őket, minden európai katolikust, az egész pápista kultúrkört (egy egész picit a zsidókat is belekeveri). Bemutatja, hogy milyen ostobán állunk a teremtés műve előtt, mennyire érzéketlenül trappolunk azon a szakrális, spirituális örökségen, amely még vitathatatlanul hordozza egy vertikális kapcsolat nyomait. Legalábbis csodálatosan harmonikus zenei örökségében mindenképpen. Az előadás burleszk elemeit vállaltan rituálisan, korálok, motetták, madrigálok, opera-részletek szövik át, különlegesen gondos kivitelű, élő előadásokban.
Német színészek, nem tudom ez egész pontosan, mit jelent, talán azt, hogy nem francia, vagy azt, hogy semmiképpen sem magyar; nehezen megfogalmazható kvalitás. Egy olyan autonóm alkotói attitűd, amely az alázatossága ellenére is teljesértékű, egyéni munkán alapszik. A Papperlapapp alkotói tökélyre fejlesztik a közösségi módszert, látnivaló, hogy minden jelenetet közös munka támaszt alá, szkeccseik és jeleneteik, az improvizációs munkával előkészített, fél éves avignoni próbafolyamat alatt születtek, a szövegek megalkotásában Olivier Cadiot is részt vett „dramaturg munkatársaként". Rosemary Hardy zenei vezetői munkája a legemlékezetesebb számomra: a középkor egyházzenei örökségét, az örök szabályok, arányok és törvények forrásaként, afféle zenei példabeszédek gyűjteményeként ismeri fel. Ezzel az érzékenységgel nyúl a késői gregoriánhoz, a latin nyelvű egyházi kóruskincshez, és gyakran talál kvalitásbeli átfedéseket a kora-reneszánsz világi művek közé kalandozva, sőt nagy kedvvel és nem hétköznapi műgonddal keveri mindezt barokk és klasszicista opera-idézetekkel, Satie-val és Schumannal.

Az előadás csúcspontján -47 néző távozott trappolva közben-, Ligeti egy zongorára és vonósokra épülő darabja egy motettával és egy nagyon dinamikus, erre az alkalomra komponált trashmetal szólóval keveredik. A rendkívül leleményes és szinte észrevétlen akusztikusi (hangtechnikusi) munkának köszönhetően, a három réteg, szinte soha nem fedi el egymást, még közös kadenciára is képes, de ez még mindig nem a lezárás: a fokozhatatlannak érezhető csúcsponton, a jelen lévő 3000 ember alatt rezegni kezd a nézőtér, itt a világvége, hatalmas robajjal összedől a menny. Majd a lassan beálló csendben, 16. századi, polgári divat szerint öltözött, riadt főnemesi csoport érkezik, talán menekülnek, talán csak zavarodottan téblábolnak a romok között, a férfiak folyton rálépnek a nők uszályára, a menetet egy páncélos figura követi, a vért csak akadály - fergeteges bohóctréfa. A közönség hálás.

A connesseuröket azonban megosztja az előadás. Pedig a gyóntatófülkéből flexszel celebrált istentisztelet, az ablakokból aláhajított, örömmel felöltött, de mégis hamar a mosógépbe tömködött pápai öltözékek, a hermaként tisztelt bevásárlókocsi, a kripták tetején, matracokon heverő retro öltönyös, élő-holt pápák képét örökre elvisszük magunkkal.

Az alkotók jól kiszámították a hatást, provokálni akartak, átgondoltan. A téma, az avignoni pápaság története. A kísérlet sikerül, provokálhatóak vagyunk, telis tele generációsan örökölt, kérdés nélkül elfogadott, merev morális mintázatokkal; általánosan elfogadott, „garantált" értékekkel, amelyek mögött bamba rettegés televényesedik. Az előadás szerint mindannyian rettegünk a megmagyarázatlan dolgoktól, és alapvetően nem tudjuk, hogy mit keresünk itt a földön, csak az biztos, hogy valahol valakik valamiért elrejtettek valami lényi parancsot. Voltak Jézus szintű példányok, de azok nem mi vagyunk. Ezt a 'civilizáció csúcsáról' nehéz belátni, az igazságot el kell utasítani. Jólétünket kellene alapvetően megkérdőjelezni ahhoz, hogy igazul éljünk, de ez képtelenség. Nem vállaljuk a nemtudást, mi a teljes tudás illúzióját akarjuk, de az előadásban a küldetésünket tárgyszerűen megmagyarázó információk helyett csak a többszólamúság harmóniája cseng, titokzatosan tökéletesen, válaszra nem méltatva konkrét kérdéseinket.

Ami számomra kérdés maradt a lenyűgöző kísérlet láttán, az az, hogy vajon hiteles lehet-e egy ekkora állami támogatással, hivatalos célból készült provokáció? Illetve ez a kétely csak akkor fogott el igazán, amikor azt éreztem, hogy még tét az alkotók számára a pimasz bátorság. Vajon a szemtelenkedés puszta csínyei nem fárasztják-e el idejekorán a provokációktól amúgy is elhasználódó türelmű nézőket. Az érzékeny befogadók élményét megzavarják a hőzöngő felpiszkált nyárspolgárok, aki százszámra hagyják el a nézőteret. Velünk nem történik meg az esemény, mert őket felpiszkálták. A teljes igazság kedvéért el kell mondani, hogy a türelem valahol ugyanott fogy el bennünk, akik egyértelműen támogatjuk az előadást, mint bennük. A tucatszámra beálló, hosszú mozdulatlan csendek már a „mi ezt is megtehetjük" kereteit feszegetik. Valóban, a tizedik alkalommal már szimplán önkényesnek érződnek a megállítások. Ezek a szemtelenségek abban különböznek a hatékony szemtelenségektől, hogy nem támasztják őket alá megfelelő intenzitással azok a fontos fentebb leírt univerzális érzetek, amelyek különben a lényegi súlypontokon megjelennek. A nézőt bosszantja, hogy az előadás ritmusának semmi köze sincs az ő visszajelzéseihez, azaz, hogy az előadásszerkezet, hangsúlyosan az előadók saját, zárt szabályai és megfontolásai szerint fejlődik, nem adva helyet igazán a közös áramkör megszületésének; ez izolál, bezárja a nézőt. Börleszkre készül, és amikor a permanens nevetés helyett hosszan kitartott szimbolikus képeket kap, feszültség akkumulálódik. Ha megengedték volna Marthalerék, hogy a nézők „benne maradjanak", lehet, hogy ez az amúgy is nagy formátumú előadás funkcionális egésszé válhatott volna. Tény, hogy az előadás végén legalább háromszázzal kevesebben ültünk a Pápai Palota udvarán, mint két órával korábban. Mind a háromszázról nehéz volna állítani, hogy egytől egyig gyógyíthatatlanul merev. Talán azoknak akik elmentek a tolerancia-ablakuk keskenyebb, mint a mienk, sőt talán titokban szenvednek is ettől. Kár, hogy őket nem érinthette meg mindaz, ami számunkra olyan fontossá vált ezen az estén. Őket milyen színház gyógyítja meg?