Tíz fiú és két lány, fiatal tangeri akrobaták, összefogtak a koreográfus Martin Zimmermannal és állandó alkotótársával, a zeneszerző Dimitri de Perrot-val . Koprodukciójuk eredménye a Chouf Ochouf (Look and look again) című hetvenperces előadás, harmadik avignoni esténk főszereplője.
Martin Zimmermann Zürichben él. Szakmai önéletrajzának egyik meghatározó momentuma: táncolt Josef Nadj Kaméleon sikolya című előadásában, ami Avignonban is látható volt az 1994-es fesztiválon. Marokkóba a csoport meghívására érkezett. Ez a tavaly ősszel bemutatott produkció volt az első olyan munkája, amelyben nem vett részt táncosként.
Az üres színpadon hátul egy szürke fal áll, mintha dobozokból rakták volna össze. Előtte feliratos egyenmelegítőben a csapat tagjai, állnak, ülnek, rongylabdával fociznak, nyújtanak, próbaugrásokkal tartják bemelegítve magukat. A nagyérdemű pedig szórakozik kicsit - a közelebb ülők még az arcokkal, mosolyokkal is ismerkedhetnek -, míg az utolsó néző is el nem foglalja helyét.
Come on! Dance with somebody, somebody who loves me! Whitney Houstonnal indul a show. Az immár mezítlábas, trikóra és pólóra vetkőzött akrobaták elképesztő három-, négyemeletes gúlaformákba rendeződnek vagy pörögnek, mint a ventillátor. Miközben tapsoltatják a nézőket, öt perc alatt egy káprázatos attrakciósorozattal bombáznak és nyűgöznek le mindenkit. Végén meghajolnak, még integetnek is. Ezek voltak ők, a tangeri akrobaták.
Aztán elkezdődik az előadás - de komolyan. Következzenek ők, a tangeri emberek.
Szűkebb és hidegebb fények, zeneileg komponált morgás. A fal tövében álló emberkék eleinte csak néznek, figyelnek, majd normál beszédhangon próbálnak meg valamit elmondani sietve, egymás szavába vágva - talán arabul, talán egymásnak, talán mindenkinek. Csakhogy a fal megindul, tolja őket előre, szinte letolja a színpadról a fokozatosan egyre hangosabbá váló csapatot. Ezt nem lehet nem észrevenni. Erre reagálniuk kell. Szorongásaikról, félelmeikről kell számot adniuk, ekkor és a továbbiakban is. És gyorsan. Egy tekintettel, egy sikollyal, egy illeszkedő mutatvánnyal. Amíg a színpadon vannak, amíg ott lehetnek. Amíg le nem tolja onnan őket valami.
Az üres színpadon hátul egy szürke fal áll, mintha dobozokból rakták volna össze. Előtte feliratos egyenmelegítőben a csapat tagjai, állnak, ülnek, rongylabdával fociznak, nyújtanak, próbaugrásokkal tartják bemelegítve magukat. A nagyérdemű pedig szórakozik kicsit - a közelebb ülők még az arcokkal, mosolyokkal is ismerkedhetnek -, míg az utolsó néző is el nem foglalja helyét.
Come on! Dance with somebody, somebody who loves me! Whitney Houstonnal indul a show. Az immár mezítlábas, trikóra és pólóra vetkőzött akrobaták elképesztő három-, négyemeletes gúlaformákba rendeződnek vagy pörögnek, mint a ventillátor. Miközben tapsoltatják a nézőket, öt perc alatt egy káprázatos attrakciósorozattal bombáznak és nyűgöznek le mindenkit. Végén meghajolnak, még integetnek is. Ezek voltak ők, a tangeri akrobaták.
Aztán elkezdődik az előadás - de komolyan. Következzenek ők, a tangeri emberek.
Szűkebb és hidegebb fények, zeneileg komponált morgás. A fal tövében álló emberkék eleinte csak néznek, figyelnek, majd normál beszédhangon próbálnak meg valamit elmondani sietve, egymás szavába vágva - talán arabul, talán egymásnak, talán mindenkinek. Csakhogy a fal megindul, tolja őket előre, szinte letolja a színpadról a fokozatosan egyre hangosabbá váló csapatot. Ezt nem lehet nem észrevenni. Erre reagálniuk kell. Szorongásaikról, félelmeikről kell számot adniuk, ekkor és a továbbiakban is. És gyorsan. Egy tekintettel, egy sikollyal, egy illeszkedő mutatvánnyal. Amíg a színpadon vannak, amíg ott lehetnek. Amíg le nem tolja onnan őket valami.
Vallomásos helyzet. Ez a hangsúlyos színházi gesztus az akrobatákat egyben színészekké is avatja. Színpadi létezésük megváltozik, nemcsak egy sportklub mutatványosai, hanem egy műalkotás részeseivé, a kompozíció részeivé válnak. Vallomásaik pedig nem maradnak meg a magánügyek szintjén. Egész Marokkóról képet kaphatunk, ízelítőt a kortárs marokkói életérzésből, ami - az előadás legjobb pillanataiban - kínosan hasonlít az általunk már jól ismert európaihoz (és magyarhoz is, persze): fájdalmas, magányos, frusztrált, komplexusos, utálatos, de olykor csodás, humoros, és ritkán ugyan, de szerethető...
És mindezt szavak nélkül. Ugrálva. Repülve-szállva. Egymás nyakába állva.
De akkor mégis hogyan?
És mindezt szavak nélkül. Ugrálva. Repülve-szállva. Egymás nyakába állva.
De akkor mégis hogyan?
Beszélgetéseken és improvizációkon alapuló etűdökből, képekből épül fel az előadás. E jelenetek közé ill. ezekbe a kis jelenetekbe pedig belekomponálták mindazokat a virtuóz akrobatikus elemeket, amiknek a tangeriek már a Zimmermannékkal való találkozásuk előtt is birtokában voltak, és azokat a dalokat is, melyek a'capella előadva át- meg átszövik az egész előadást.
A képek pillanatfelvételek. Fotók emberekről, jellegzetes karakterekről, beszédes pillanatokról. Ezek panoptikumszerűen mozdulatlanok.
A jelenetek többsége artisztikus mozgástól duzzadó életkép: a piac, ahol vásárkor az egyik pólóárus megveri a konkurenciáját; az utca, ahol a mindenkin nevető félkegyelmű fiú ültében jó nagyokat szellent; az állomás, ahol a vonatnak már csak a tetején van hely, oda viszont nem mindenki tud felmászni, „felszállni".
Vannak jelenetek, melyek valamilyen apró történetet mesélnek el szellemes mozgássorba sűrítve: a főnök kényének-kedvének kiszolgáltatott, ide-oda ugráltatott munkavállalókról vagy éppen az egymással soha találkozni nem tudó fiatal fiúról és lányról. Aztán egyszercsak előlépdel egy törékenynek tetsző nő csadorban, énekel, derékban mélyen meghajolva, hátán két teli talpával terpeszkedő urával, parancsolójával.
Néhány jelenet egészen elrugaszkodik a valóságtól: az éjszakai marokkói házak tövében ődöngő, melegségre és élelemre vágyó békétlen lények, talán kóbor állatok lepik el a színpadot. Aztán recsegtetett műanyagpalack hangjára kell táncolnia egyiküknek. Az előadás egyik emblematikus mozzanatában egy férfi ülve énekel és pengeti hangszerét, míg a tizenegy tagú kórus a mögötte álló oszlop belsejébe préselődve kíséri több szólamban a dalát.
Van egy recsegő-ropogó kockás bevásárló táska is, amelyik több jelenetben is visszatér: eladásra szánt feliratos pólókat, kisasztalt vagy épp egy lányt csomagolnak ki belőle. De utazáshoz is ezt használják. Ez a kicsire összehajtogatható műanyag táska újra és újra felbukkan az előadásban, vezérmotívumként, hogy aztán a záróképben, belső fénnyel és forgótányéron forogva váljon szimbolikus jelentőségűvé. Egy táskányi Marokkó.
A jelenetek többsége artisztikus mozgástól duzzadó életkép: a piac, ahol vásárkor az egyik pólóárus megveri a konkurenciáját; az utca, ahol a mindenkin nevető félkegyelmű fiú ültében jó nagyokat szellent; az állomás, ahol a vonatnak már csak a tetején van hely, oda viszont nem mindenki tud felmászni, „felszállni".
Vannak jelenetek, melyek valamilyen apró történetet mesélnek el szellemes mozgássorba sűrítve: a főnök kényének-kedvének kiszolgáltatott, ide-oda ugráltatott munkavállalókról vagy éppen az egymással soha találkozni nem tudó fiatal fiúról és lányról. Aztán egyszercsak előlépdel egy törékenynek tetsző nő csadorban, énekel, derékban mélyen meghajolva, hátán két teli talpával terpeszkedő urával, parancsolójával.
Néhány jelenet egészen elrugaszkodik a valóságtól: az éjszakai marokkói házak tövében ődöngő, melegségre és élelemre vágyó békétlen lények, talán kóbor állatok lepik el a színpadot. Aztán recsegtetett műanyagpalack hangjára kell táncolnia egyiküknek. Az előadás egyik emblematikus mozzanatában egy férfi ülve énekel és pengeti hangszerét, míg a tizenegy tagú kórus a mögötte álló oszlop belsejébe préselődve kíséri több szólamban a dalát.
Van egy recsegő-ropogó kockás bevásárló táska is, amelyik több jelenetben is visszatér: eladásra szánt feliratos pólókat, kisasztalt vagy épp egy lányt csomagolnak ki belőle. De utazáshoz is ezt használják. Ez a kicsire összehajtogatható műanyag táska újra és újra felbukkan az előadásban, vezérmotívumként, hogy aztán a záróképben, belső fénnyel és forgótányéron forogva váljon szimbolikus jelentőségűvé. Egy táskányi Marokkó.
A jelenetek és a képek nagyon pontosan, ötletesen és gyorsan következnek egymás után, varázslatos egyszerűséggel. Mert az a bizonyos nagy szürke fal nemcsak gurulni tud, de fel lehet a tetejére mászni, mint a lapos, marokkói háztetőkre; öt egyenlő méretű oszlopra is szét lehet választani, melyeknek nyitható falai révén egész labirintus kiépíthető, ha kell, szűk sikátorok alakulhatnak belőle pillanatokon belül; egy-egy nyitott oldalának köszönhetően pedig beláthatunk a belsejébe. Az egyszínű szürkésfehér mögött meglapuló harsány színek révén a festett arab kapukra, méretei alapján pedig a szűkös észak-afrikai otthonokra asszociálhatunk.
Mintha az lett volna Zimmermann és de Perrot kérése, hogy engedjék bepillantani őket az utazási prospektusokból is annyira ismerős marokkói (ház)falak mögé. Vezetést kértek az európai szemek elől elzárt, ismeretlen világba. Mi az, amit egy kívülálló még megláthat?
Mintha az lett volna Zimmermann és de Perrot kérése, hogy engedjék bepillantani őket az utazási prospektusokból is annyira ismerős marokkói (ház)falak mögé. Vezetést kértek az európai szemek elől elzárt, ismeretlen világba. Mi az, amit egy kívülálló még megláthat?
A tangeri akrobaták kiválóan teljesítették ezt a színházi feladatot. Megmutatták, amit tudnak. És az egyik dalban még tanácsot is adnak: Chouf Ochouf (Nézz, és nézd meg újra!)
Tóth Miklós
fotók: Christophe Raynaud de Lage, Mario del Curto
fotók: Christophe Raynaud de Lage, Mario del Curto
Chouf Ochouf (Look and look again)
koreográfus: Martin Zimmermann
zeneszerző: Dimitri de Perrot
koreográfus: Martin Zimmermann
zeneszerző: Dimitri de Perrot
-------
A projekt támogatói: Színház-és Filmművészeti Egyetem, Párizsi Magyar Intézet, Nemzeti Erőforrás Minisztérium, szinhaz.hu, litera.hu
Kapcsolódó cikkek:
- Tolerancia- ablakok (Simon Balázs)
- Úszom, futok, lélegzem (Orbán Eszter)
- DLAvignon 2010 - Beköszöntő
A DLAvignon 2010 fotóblogjai:
- Fotóblog - 3. nap
- Fotóblog - 2. nap
- Fotóblog - 1. nap
Az előző évi fesztiválról készült anyagok az SzFE dramturghallgatói tollából
- az Intenzív Projekt Avignon 2009 írásai:
- A karnevál vége (Szabó-Székely Ármin)
- Impotens őrület (Khaled-Abdo Szaida)
- Avignoni (A)pollonia (Szabó-Székely Ármin)
- Egy orgazmust!!!! (Khaled-Abdo Szaida)
- Egy elhanyagolt Hugo dráma (Vécsei Anna)
- Csillaghullás (Balassa Eszter)
- Az év arca (Solt Róbert)
- Avignonban a világ (Boronkay Soma)
- Első lépések a megismerkedés rögös útján (Marsalkó Eszter)
- Hegyezzük a szemünket Avignonra (Vécsei Anna)
- Intenzív Projekt - Beköszöntő (Jákfalvi magdolna)
Az Intenzív Projekt Avignon fotógalériái:
- Fotógaléria - 6. nap
- Fotógaléria - 5. nap
- Fotógaléria - 4. nap
- Fotógaléria - 3. nap
- Fotógaléria - 2. nap
- Fotógaléria - 1. nap
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szinhaz.hu/api/trackback/id/tr2811862553
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.