Akár az 1973-as Eurovíziós Dalfesztiválból is lehetne jó színházi előadást készíteni. Minden bizonnyal. A svájci olasz Massimo Furlannak azonban nem sikerült. De annyira nem, hogy lehetőség nyílik arra, hogy Anne Viebrock kiállításáról, Francesco Agnello hang-koncertjéről és a franciák nemzeti tűzijátékáról is szóljak néhány szót.
1973-ban a színész és rendező, Massimo Furlan hétéves volt. Nagyon szeretett volna szőke és sikeres popsztár lenni, mint Pascal Juvet. De barna volt és nem tudott énekelni. Így hát a színház felé vette az irányt. Harminchét évvel később pedig a kis rajongó úgy érezte, hogy ez a régi kedves emlék elég lesz ahhoz, hogy egy egész estés előadásba életet leheljen. Csak fel kell idéznie azt a régi dalfesztivált, az egykori előadókat és dalaikat, fellépő ruhájukról és frizurájukról sem megfeledkezve. Retro és remake, az trendi. Gondolhatta Furlan.
Néhány taktus erejéig kivetítve látjuk az eredeti felvételeket, majd a vetítővászon elé kiáll a beöltöztetett mai hasonmás és elénekli a teljes nótát.
A dalversenyzők többségét maga az ötletgazda alakítja, aki gyerekkora óta nem volt képes megtanulni énekelni. Viszont annál szívesebben riszálja magát női ruhákban.
Az előadás egyes pillanataiban a Benny Hill Show magaslatait ostromolja. Ez nemcsak a színészi jelenlét komolytalanságára, a viccesnek szánt harmatos koreográfiára, de még az illusztratív „jópofa" szájremegtetésre is vonatkozik. Egymásután következnek a felejthető dalok középszerű előadásban. Erőltetett humorral, nosztalgikus ál-fesztiválhangulatban, állványon vagy kézben a hosszúzsinóros mikrofonnal, ami természetesen olykor gondot okoz - no nem nagyot. Hogy a menthetetlen monotóniát és érdektelenséget megtörje, filozofikusnak szánt párbeszédeket szerkeszt műsorába Furlan, ám az ál-svéd dobozgitáros, az olasz ál-apuka és az ál-Cliff Richard elővezetésében a rítusokról, a kommunizmusról és a vallás fontosságáról tartott hosszas beszély csak még kínosabbá teszi az egész produkciót.
A rövid, de lelkes taps után érthetővé válik, hogy Furlan mégsem teljesen alaptalanul számított a sikerre. Csak több ötlet és nagyon sok munka kellett volna még hozzá. De mire gondolt vajon Christoph Marthaler, amikor meghívta az 1973-at az avignoni fesztivál hivatalos programjába? Vagy inkább bocsássunk meg Furlannak, hátha okul majd kudarcából. Ha nem, hát javasoljuk neki, hogy kerülje el messzire a Fesztiválokat.
Tudjuk, egy rossz produkció létrehozása is sok munkába kerül. Massimo Furlan talán még lustácska is volt, nemcsak ötlettelen.
Rengeteg munkáról és odafigyelésről árulkodik viszont A valóság tükrei című kiállítás, amelyik a La Miroiterie-ban látható. Marthaler állandó munkatársa, Anne Viebrock díszletterveit, húszegynéhány makettjét helyezte el egy hatalmas, fagerendás, külvárosi garázsban. Az impozáns tér jó otthona lett a minuciózus aprólékossággal kidolgozott munkáknak. A tervezőnő vázlatkönyveit, jegyzeteit üvegfalú olvasószobácskában lehet megtekinteni. A kiállítótér klimatizálását azonban nem sikerült megoldani. Szaunavendégnek érezhettük magunkat.
Impozánsak Viebrock konstruált terei, a legapróbb részletekig valóságosak, az egész viszont mégiscsak hamisítatlan kreáció. Micsoda fantáziával és gondossággal teremti meg a jövendőbeli előadás látható burkát. (Most először érzem azt, hogy jó lenne egyszer egy focipályaméretű színpadon is dolgozni.)
A tervek zöme Marthaler produkcióihoz készült. Többnyire opera-színpadképek. De Viebrock saját rendezéseinek képi felelőse is ő maga.
Legfrissebb munkája, a Papperlapapp (vö. 2. napi avignoni beszámoló) makettje látható a kiállítás egyik központi helyén. Magát a kiállítást számomra fel nem ismerhető elvek szerint rendezték meg. Sem nem kronologikus, sem nem típusos. Katonásan felsorakoztatott nagyszerű munkák. A bejárathoz közel képek váltják egymást dián, a leghátsó traktusban pedig előadás-részleteket láthatunk - valószínűleg naponta más és más előadás 15 percét. Mi éppen Marthaler Trisztán és Izoldáját fogtuk ki. (Nagyon ügyetlen tájékoztató táblácskán írták, ragasztották az információkat. Azt is szűkszavúan. A jelenlévő kedves teremőr-ifjak sem tudtak válaszolni a kérdésre: melyik nap menjünk oda, hogy ne az általunk már látott előadások részleteit láthassuk.)
Július 5-én Gyulán, a Shakespeare Fesztivál nyitóelőadásának egyik zenei közreműködője, társalkotója volt Francesco Agnello, hang-művész. Az avignoni off-programban is szerepel szólókoncertjével és egy általa rendezett előadással (mely Khalil Gibran: A próféta 1923-ban írott, egyébként magyarul is megjelent írásának saját adaptációjából készült), melynek zeneszerzője és zenésze is egyben.
Francesco Agnello személyiségéről, tehetségéről az jut eszembe, hogy csendesen csillog. Szimpatikus.
Már késő délutántól a folyópart felé tartott az áradat. Tömegek mentek az alkalmi vízparti vidámparkba. Aztán extra muros, a „félkész" avignoni híd lábánál megindul éjjel a tűzijáték. Ez nem nagy durranás.
Tóth Miklós
fotók: Christophe Raynaud de Lage
-------
A projekt támogatói: Színház-és Filmművészeti Egyetem, Párizsi Magyar Intézet, Nemzeti Erőforrás Minisztérium, szinhaz.hu, litera.hu
Kapcsolódó cikkek:
- Girlpower - revisited (Orbán Eszter)
- Ugráld el Marokkót! (Tóth Miklós)
- Tolerancia- ablakok (Simon Balázs)
- Úszom, futok, lélegzem (Orbán Eszter)
- DLAvignon 2010 - Beköszöntő
A DLAvignon 2010 fotóblogjai:
- Fotóblog - 5. nap
- Fotóblog - 4. nap
- Fotóblog - 3. nap
- Fotóblog - 2. nap
- Fotóblog - 1. nap
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.