En attendant

A Cloitre des Célestins udvarán két hatalmas platán tövében homokos talajon egy kopasz farmernadrágos férfi fuvolázik, halkan-éppenhogycsak-alig, majd fújja, majd szívja a fuvolából a levegőt. Fúj és szív. L(élek)zem. Matuz István darabja hangok, levegővételek, benntartások és kifújások permutációja. Sokáig játszik, hosszasan, egyenletesen mintha soha nem akarná abbahagyni. Hirtelen kikapja a szájából a hangszert és levegő után kap. Halljuk a tüdejét. Légszomj, fulladás, hörgők. A test motorikus reakciója, de ezt a levegővételt jelzi a kotta is. A zenedarab része. Testzene találkozik a klasszikus hangokkal. Nem könnyed fuvolajáték, hanem a levegő benntartásának és kiengedésének fizikai próbája. The thirst of all.

A homokudvar másik oldalán megjelenik egy lány és a fuvolajátékhoz kapcsolódva elénekel egy ófrancia balladát En attendant. Várakozás. A fuvolás egy ideig kíséri, majd halkan elmegy. Filippo de Caserta balladája ófranciául. Valahogy így kezdődik: Amíg várakozom, szenvedek a fájdalomtól és hosszadalmas élet a részem, ez a sorsom. Nem érhetem el a forrást, folyók veszik körül... So many are the rivers.

Egy fekete ruhás csontsovány horgasorrú nő koszossárga cipőben hátul összefont karral besétál az udvarra. Hirtelen görcsös mozdulatot tesz. A madárcsontúságáról, végtagjait kifacsaró mozgásáról, kitartott pózairól az ókori madárjóslás jut eszembe. Oldalra billenti a fejét, lábfejével a porban kavar és nézi az eget. Guggolás és hosszú léptek. Kiforgatott boka és csukló. Egyszerre ima és számonkérés.

Hárman jönnek oldalról: két férfi és egy nő. Ők is feketeruhában, csak az egyik férfi visel farmert. A nő megáll oldalt a platánfa alatt és figyel, nézi a férfiakat. Intenzív a jelenléte. A két férfi át- meg átszeli az udvart, mintha veszekednének. A fekete hajú indulatból indítja a mozdulatait, ingerülten járkál, az eget kémleli; a magas, kopaszodó higgadtabb. Követi a társát, állja a dühét. Járkálnak, majd szembefordulnak egymással. Járásuk tánc és beszélgetés. Sokszor olyanok a kettősök mintha beszélgetéseknek lennének. Ezeknek az embereknek dolguk van egymással, tekintetük élő - egymást nézik, él a szemük. Színészi jelenlétből dolgoznak, szavak nélkül beszélget a testük, és nem csak ha megmozdulnak, puszta ottlétük is intenzív. Látszik, hogy egymás miatt vannak ott. Egy lány odahajol egy másikhoz, mintha a fülébe súgna. Vannak tehát elrejtett, titkos beszélgetések, amik a többiek elől takarva vannak. Mert mindenki figyel. Azok, akik éppen nem táncolnak két oldalt állnak egy sorban. Várnak és figyelnek. Mintha hallgatnák a többieket.

Anna Teresa De Keersmaeker koreográfiája a civil lét mozgásait úgyanúgy használja, mint a táncosabb, megformáltabb mozdulatokat vagy azt, hogy valaki csak áll és figyel. Erős váltásokkal dolgozik: egy lány besétál az udvarra és hirtelen indítja el a táncát, hogy ugyanolyan hirtelen hagyja majd abba, és sétáljon ki a szélre átadva másoknak a helyet.

Nehéz táncról írni, képekben és szavakkal visszaadni mozdulatok, mozdulatrendszerek polifóniáját. Megtalálni, hogy mi az érzet, és mi konkrétum és hol vannak a viszonyítási pontok. Az öv levétele például egy konkrétum. Az indulat, ahogy az a hatalmas fekete hajú férfi izzó dühvel csatolja le az övét. És ahogy elindítja az ütés mozdulatát, de megáll a keze a levegőben. Nem üti meg a magas sovány kopaszodó férfit, aki valamiféle tanár-pap vagy mester szerepben lehet ebben a közösségben. Higgadt, tiszta és nyugodt. Nem csak a tekintete, hanem a mozdulatai is gyakran másokat követnek gondoskodó figyelemmel. De ezek már inkább érzetek. A konkrétum az, hogy az erőt és nyers férfiasságot sugárzó táncos nem üt, hanem tovább vetkőzik. Az öve után leveti magáról a farmert, látni engedve szőrös, oszlopos csupasz lábait. És konkrétum az is, hogy a farmert az egyik nő veszi fel. Az ő kapcsolatuk része ez a nadrág: hogy összetartozást jelent, egy férfi szerep felvételét, valamifajta védelmet, az már értelmezés kérdése. Megfoghatatlan dolog a jelenlét és a kisugárzás, mégis az első pillanattól egyértelmű, hogy ennek a két embernek az érett nőiség és kemény férfiasság hordozójának, van köze egymáshoz.

Érzet az is, hogy Leonce és Léna erdejében és palotájában vagyunk. Hogy jön ide Büchner? A sétálós beszélgetések a kolostor és a tanítás érzeteivel.

A régizenei hangszereken játszott zenék, a ballada és a kolostor épület középkori világot hordoz magában. Egy mai közösség, a Rosas, Anna Teresa De Keersmaeker társulatának működése jelenik meg egy tizennegyedik századi közösség viszonyaiban. Egy közösség élete, különböző korú emberek együttléte, együtt mozgása, mindennapjai és beszélgetései jelennek meg a mozdulatokban. Testszagú együttélés és finom apró rezgések. Nem csak testek, hanem személyiségek találkoznak ebben a közösségben.

Az előadás legnagyobb részében kettősöket, hármasokat látunk, amelyekből emberi viszonyok rajzolódnak ki. A középkorú nő és a fiatal lány duója anya-lánya kapcsolat érzeteit kelti. Nem egy az egyben, nem a maga konkrétságában, hanem az érintések és az odafigyelés, a másik vezetésének, észrevétlen irányításának motívumaiban.
Gyakran térnek vissza a tanítás és a vezetés mozdulati, akárha zenei motívumok lennének. Leginkább a pap-mester szerepet vivő táncos gesztusaiban. Van egy hármasa két fiatalabb fiúval, amelyhez az egyik csak később, elkésve kapcsolódik beállva a két másik táncos által létrehozott erőtérbe, fölborítva ezzel a már kialakult rendszert.

Egy gyönyörű fiatal lány réveteg tekintete és vallásos átszellemültségű szólója az egyik legszebb példa erre. Hosszasan kémleli az eget, ketten, két nő vezeti előre, hogy elkezdhesse táncát. A körkörös mozgások, tekintetének folytonos visszatérése az égre olyanná teszi az egészet, mintha valami felsőbb hatalomnak szólna a tánca.

Az előadás nincs világítva, természetes környezetben és fényekkel zajlik. Világosban kezdődik a kolostor udvarán, de lassan rásötétedik a táncosokra. Ez a transzcendens válasz érkezik árnyalatonként, lassan, nehezen észrevehetően, de egyértelműen a magasból.