Óne Ász!

Jánossy Dániel, az Állami Számvevőszék Kutató Intézetének tudományos munkatársa tisztelt meg bennünket azzal, hogy színházról, kultúráról szóló tanulmányát a szinigazdasag.hu olvasói ismerhetik meg először. Nem vagyunk híresek arról, hogy állami szervezetek vagy munkatársaik munkáját dícsérjük, ám most bőven kivételt tehetünk: Jánossy tanulmánya valódi nóvumokkal szolgálhat még a témában jártas szakemberek számára is.

Bevezetés: előzmények és közreműködők

Az Állami Számvevőszék elnöki értekezletén felmerült igény alapján az ÁSZ Kutató Intézetének 2009. és 2010. évi kutatási tervébe beépült annak a kérdésnek az elemzése, hogy a közpénzek kulturális célú felhasználása indokolt-e és célszerű-e.

A közpénz-felhasználás indokoltságának igazolására a kultúra hasznos elemzési gyűjtőfogalom, a felhasználás célszerűségének vizsgálatára viszont konkrét kulturális ágazatok alkalma-sak. E tanulmányunk a színjátszás részletesebb elemzését tartalmazza, amit elsősorban az indokol, hogy 2010-ben valósul meg a színházak számvevőszéki ellenőrzése, így a tanulmány egyúttal ellenőrzési háttér-tanulmányként is hasznosulhat.

A színjátszás, mint kulturális ágazat sajátosságai a következők:

o    A színháznak közönség kell; a nagyobb városokon túli kiterjedését természeténél fogva korlátozza a méretgazdaságosság.
o    A színjátszás „élő” műfaj ugyan, mégis elhatárolódik benne a színész és a közönség, és ez utóbbi nem képez igazi közösséget (mint például a közművelődés résztvevői).
o    A színház a kultúra-gazdaságtan talán legkidolgozottabb ága. A színházi produkció ti-pikus szolgáltatás; maga a színház pedig jól körülhatárolható gazdálkodó egység. A színház térítésköteles, így a ráfordítások és bevételek közgazdaságilag jól elemezhető-ek (ellentétben például a közművelődéssel).

Az Intézet a kutatás elősegítése céljából megbízást adott a Kató és Társa 2003. Tanácsadó Kft.-nek, amely kérdőíves felmérés útján szerzett viszonylag friss adatokkal rendelkezett a fővárosi önkormányzati színházakról, és erre az adatbázisra alapozva (kiegészítve azokat tel-jes körű statisztikai adatokkal) elvállalta a színházak működéséről és finanszírozásáról szóló előtanulmány elkészítését (Kató, 2010).

Jelen tanulmányunkban felhasználtuk Kiss Daisy előtanulmányát az állam kultúra-finanszírozásban betöltött szerepének nemzetközi modelljeiről, valamint az egyes kulturális ágazatok hazai szabályozásáról (Kiss, 2009). Értékesen járult hozzá tanulmányunkhoz Koncz Gábor, a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatója szóban és írásban (a kultúra, ezen belül a közművelődés közfinanszírozásáról szóló tanulmánya révén, Koncz, 2010). A felsorolt előta-nulmányokra csak ott hivatkozunk tanulmányunkban, ahol ezt a szövegkörnyezet megkívánja.

A kutatás kezdeti szakaszától kezdve megosztottuk tapasztalatainkat a színházak ellenőrzésében illetékes számvevőkkel , akik kiegészítő, pontosító javaslatokat tettek a tanulmányhoz, csakúgy, mint Venczel Sándor, a színház-gazdaságtan szakértője.
A tanulmányt szakértői vitára bocsátottuk, amelyen a kultúra, a színház és a közművelődés elismert szakemberei vették részt. Köszönet illeti őket a tanulmány színvonalát javító észrevé-teleikért.

Összegzés

1. A kultúra közfinanszírozása

A kultúra közfinanszírozásának kérdését több lépcsőben közelíti meg a tanulmány. Először azt tisztázzuk, mi a kultúra, és miért van szükség a kultúrára azon túl, hogy az emberek egy része szubjektíve vonzódik hozzá. Abból indulunk ki, hogy kultúra kiegészítő ellentéte a pi-acvezérelt gazdasági ágazatoknak. Ez utóbbiakat a termelés progresszív termelékenysége, termékeinek fogyasztását viszont – a tanulmányban kifejtett logika alapján – romló hatásfok jellemzi feltéve, hogy nem párosul arányosan növekvő kultúrával. A kultúrát épp ellentétesen, stagnáló vagy romló előállítási, viszont progresszív „fogyasztási” hatásfok jellemzi, amiből következően a kultúra fenntartható hidat képezhet a jövőbe azáltal, hogy javítja a fogyasztás hatásfokát, azaz az egységnyi fogyasztással elérhető boldogságot, jól-létet. Azon kívül tehát, hogy egy kulturáltabb társadalom nyilvánvalóan hatékonyabb a termelésben, a növekedési teljesítményben, ugyanazt a végcélt kisebb környezetterhelő fogyasztással képes elérni, így a kultúra a fenntartható fejlődés fontos tényezője lehet.

A következő kérdés az, hogy miért szorul a kultúra külső (piacon kívüli) finanszírozásra. Említettük, hogy a kulturális ágazatok többsége a gazdaság stagnáló termelékenységű részé-be tartozik az alkotó élőmunka nagy súlya és a technika alárendelt szerepe miatt. A stagnáló termelékenység következménye az ún. költség-kór. Miközben másutt akár százszorosra nőhe-tett a termelékenység, a munka-intenzív kultúrában nem képes nőni az egységnyi inputra eső output, a költségek viszont – az élőmunkát is beleértve – együtt nőnek a progresszív szekto-rokéval. Folyamatosan táguló rés keletkezik a jegybevétel és a költségek között, mert a költség-nyomás szorítaná a jegyárakat fölfelé, a költségekkel lépést tartó jegyárak viszont egész rétegeket szorítanának ki a kulturális szolgáltatásokból.

A kultúra akkor és csak akkor tudja az említett civilizáció-fenntartói szerepét betölteni, ha eljut a társadalom meghatározó súlyú részéhez és egyúttal megőrzi minőségi érték-tartalmát. A kultúra közvetett előnye, gazdasági és fogyasztási hatásfok-javító funkciója a társadalom metszetében és időben is szétterül, amely funkció megelőlegezését, megfinanszí-rozását nem lehet csupán a kultúra jelenkori szolgálóira és közvetlen fogyasztóira ráterhelni. Ha ezt tennénk, az „értékteremtő” kultúra szolgálata és élvezete szűk körű hobbyvá, illetve luxussá válna, szélesebb körben a kultúra felhígulna, kommercializálódna, ami meghiúsítaná az említett civilizációs funkcióját. A kultúrát tehát közérdekként kezelve közfinanszírozás-ban kell részesíteni. Közpénzkímélési megfontolásból ugyanakkor nem becsülendő le egy-részt a kultúra szolgálóinak non-profit elkötelezettsége, másrészt a pártoló közönség belépő-jegy fizetői, mecénási hajlandósága.
Az elméleti alapvetést követően a tanulmány rátér a kultúra finanszírozásának modellszerű változataira. Mind a magán-, mind a közfinanszírozáson belül megkülönbözteti a finanszíro-zás közvetlen (pl. belépőjegy, támogatás) és közvetett módját. Az utóbbi lemondást jelent va-lamiről: haszonról vagy adóbevételről. Az állam szerepvállalásának négy modellje külön-böztethető meg a nemzetközi gyakorlatban: a kézi-vezérlő „művezető”, az intézmény-fenntartó menedzser, a vásárló mecénás és az indirekt úton támogató „rásegítő” állam.

Az Európai Unió tagországi hatáskörben hagyja a nemzeti kultúrák ügyeit és viszonylag sza-bad kezet ad a kultúra támogatásában is, ha az nem sérti az általános kereskedelmi és verseny-feltételeket.

A kultúra hazai szabályozási keretén belül kiemeli a tanulmány a Nemzeti Kulturális Alapot, amelynek az a célja, hogy a magyar kultúra legjelentősebb köz-vásárlójává, hosszú távon és kiszámítható módon működő mecénásává váljon.

Az elmúlt negyedszázadban a kulturális ágazatok többségénél – az állami támogatás szinten tartása, növelése mellett is – visszaesés állapítható meg; azon ágazatok esetében különösen, amelyeket a piacgazdaságra való áttérés kedvezőtlen hatásán felül a technikai fejlődés hatása is sújtott (pl. a filmszínház). A tanulmányban részletesen elemzett színi gazdaság sem volt kivétel a kultúrát sújtó negatív tendencia alól, mindemellett elviselhető veszteségekkel vészel-te át ezt a kritikus időszakot.

2. Színház

A tanulmány ágazati elemző részének fő kérdése a finanszírozás, ezen belül is a közpénz-felhasználás célszerűsége.

A hazai színház-gazdaság jellemzése tömören: támogatott színházak egy erősen szegmen-tált piacon (nem egynemű, egymással nem vagy csak korlátozottan versengő kínálati szereplőkkel) ahol nagyobb színház üzleti alapon való színvonalas működése reálisan csak a nagy közönség-bázisú és bőséges színház-kínálatú fővárosban képzelhető el. Egyébként differen-ciált támogatás indokolt két fő szempont által vezérelve:

o    társadalmi szempont, ami egyrészt területi kiterjesztést jelent a fővárosnál kisebb közönség-bázisú vidéken, másrészt generációs kiterjesztést a gyermekek és az ifjúság irányába;

o    művészet, aminek a tanulmányunk által elemzésre felvállalható szempontjai a repertoár-műsorrend és a bemutatók száma, a műfaji összetétel, valamint a társulati színház jelleg megőrzése.

A színház-finanszírozás egyik fő dilemmája, hogy van-e létjogosultsága nálunk az üzleti alapon működő (kereskedelmi) színháznak, illetve a kereskedelmi és non-profit (művészi vagy társadalmi szempontból preferálandó) színház egyértelmű szabályozási, finanszírozási szétválasztásának. A tanulmányban foglaltak alapján egyes fővárosi önkormányzati fenntartá-sú színházak esetében nem kizárt ennek a lehetősége. Ha belátható időn belül mégsem valósul ez meg, kérdés, hogy mi ösztönzi vagy kényszeríti az egyazon finanszírozási keretbe terelt, de a fenti társadalmi és művészeti szempontok szerint nagyon különböző mértékben támogatásra szoruló színházakat arra, hogy pénzügyileg is kihozzák magukból a maximumot. A szegmen-tált környezetben a normatívnak látszó támogatási rendszer is visszájára fordulhat: közpénz-hez juttatja a bővelkedőt és ellehetetleníti a szűkölködőt, mint tette azt indulásakor az új tá-mogatási rendszer.

A színház-finanszírozás másik dilemmája az állami fenntartású színház-csoport kiugróan magas fajlagos támogatottsága. „Matematikailag” erre egyszerű a magyarázat: lévén ezek a jelen állapot szerint budapesti színházak, a jegyár szintje és a jegybevétel fajlagos mutatói a fővárosi önkormányzati színházakhoz hasonlóan magasak, a jegybevételhez viszonyított tá-mogatási arányok szerint viszont a sokkal kisebb közönség-bázisú, hátrányosabb helyzetű vidéki színházakéhoz közelítenek. Meglehet, vannak e csoportban olyan színházak, amelyek számára igazak és indokoltak ezek a támogatási arányok, de a csoport egészére vonatkozóan aligha. Elhatározás kérdése, hogy a közpénz fejében az állami fenntartású színház-csoport nemzeti művészeti és társadalmi szempontokat következetesen szolgáló társulatok hálózatává strukturálódjon át.

Ellentmondásos képet mutat a független színházak csoportja. Túlnyomó részben a főváros-ban működnek, de jegybevételi mutatóik elmaradnak a fővárosi önkormányzati és állami színházakétól. Bár „függetlennek” minősülnek és egy részük képes is megállni a saját lábán, támogatottsági arányaik összességében a hazai színházi átlagot mutatják, így finanszírozási oldalról korántsem tekinthetőek a közpénzektől is független színházaknak (ami persze nem zárja ki azt, hogy művészi szempontból betöltsék a független hazai színjátszás szerepét). Ők a 2010-ben indult új finanszírozási rendszer „nyertesei”, mert bár esetükben fennmaradt az évenkénti pályázás bizonytalansága, de mint szektor számíthatnak a továbbiakban a minden-kori támogatási keret tíz százalékára.

Az előbbiekben tömören összegzett megállapításokat sok szempont szerint részletezett ada-tokkal illusztrálja a tanulmány; színházi élet egészét csoportszintű statisztikai adatokkal, ame-lyeknek az a hátránya, hogy a csoport-átlagokon belül elmosódnak az egyedi különbségek. Ezért értékesek a bevezetőben említett megbízásnak köszönhető, kérdőíves felmérésen alapuló adatok, amelyek a színházi élet egyik meghatározó súlyú szektorára, a fővárosi önkor-mányzati színházakra tejednek ki. Ezek révén a színház-csoportokon belül kirajzolódik az egyedi színház képe; egységében a gazdálkodási, művészeti és közönség-stratégiája. Korlátozottan ugyan, de megjeleníti a tanulmány – a mennyiségi teljesítmény- és finanszírozási szempontokon túlmenően – a művészeti szempontokat is (bemutató-szám, repertoár-összetétel, stb.), de nem vállalkozik művészeti minősítésre.

A teljes tanulmány pdf formátumban letölthető innen.