Hogyan ettem kutyát?

2010. október 11. hétfő, 13:17

A Hogyan ettem kutyát? c. darabot a kalinyingrádi születésű, kortárs orosz színész-drámaíró személyes élményei alapján írta: a csendes-óceáni orosz flottánál töltött három évét dolgozta fel benne - megrázóan, egyúttal szórakoztatóan. Ezért a drámájáért Griskovec 1999-ben Három nővér-díjat kapott.

hogyanettem2

Az Epopteia Társulás (Dunaszerdahely, SK) előadása
Jevgenyij Griskovec:
Hogyan ettem kutyát?

Szereplő: Gál Tamás
Konzultáns: Huncik Péter
Rendező: Czajlik József

Helyszín: Szkéné Színház
1111 ker. Műegyetem rkp. 3.

Előadás időpontok: 2010. október 12., 14., 19.00
JEGYVÁSÁRLÁS >>>

E-mail: szkeneszinhaz@gmail.com
www.szkene.hu

Interjú
Gál Tamás - Ki vagy te, hogy mindenki rólad beszél?
Ezt kérdezte Alföldi Róbert Gál Tamástól Kisvárdán, ahol A nagyidai cigányok című produkciót díjazták. Ezúttal mindketten a magyar színházi kritikusok különdíjáért versengtek.

Para: Minek köszönhető a jelölés? Mesélnél az előzményekről?

Gál Tamás: Életem egyik legnagyobb díjára nomináltak. Júniusban a Kisvárdai fesztiválon nyert díjat A nagyidai cigányok című produkció. Teljesen véletlen volt, ugyanis nem ezt a produkciót ajánlottuk, hanem az Epopteia Színház Itt és most című improvizációs előadását. Végül is egyeztethetetlen lett, és az utolsó pillanatban ezzel vissza kellett lépnünk. A fesztivál szervezői viszont kértek minket, hogy ehelyett biztosítsunk egy másik programot, így esett a választás A nagyidai cigányokra, ami valójában nem is Epopteia-előadás, hanem a Csavar színházé. Persze a kettő szorosan összefonódik. Így történt az, hogy az Epopteia égisze alatt nyert júniusban Kisvárdán A nagyidai cigányok. A határon túli színházak közül kapta meg a Várda-díjat. Itt láthatta sok magyarországi kritikus, akik aztán jelölték a magyar kritikusok különdíjára. Ez egy kiemelt díj, Alföldi Róbert például a Nemzeti Színház megreformálásáért kapná, Gáspár Ildikó pedig az Örkény Színházban végzett dramaturgiai munkájáért. Én pedig A nagyidai cigányok feldolgozásáért, és előadásáért. Tulajdonképpen az az érzésem, hogy nem csak ezért jelöltek, hanem egy hosszabb folyamatért, amelynek része a Hogyan ettem kutyát című monodráma is. Úgy könyvelem el, hogy a jelölés, ami már önmagában hatalmas megtiszteltetés, a tíz éves életutam, pályafutásom kitüntetése.

Para: Kisvárda volt tehát az első lépcsőfok...

G. T.: Ez 34 külhoni színház fesztiválja, a mostani pedig ezek mellett Magyarország összes színházának díjátadója. Tehát az egész magyar nyelvterületről válogat. Titkos szavazással döntöttek, és az a három, aki a legtöbb szavazatot kapta, jut el a gálára. Ott pedig majd kiderül, hogy ki kapja a díjat.

Para: Tengely Gábor, a gála rendezője fogalmazott úgy, hogy az Oscar díjátadót vették alapul a Színikritikusok díjainak átadóünnepségéhez. Ezek szerint te a magyar színházi Oscar-gálára készülsz? Voltál már hasonlón?

G. T.: A sors fintora, hogy sajnos nem tudok ott lenni a díjátadón, mert a Szlovák Nemzeti Színházban játszom aznap este. A feleségem és a két gyermekem lesznek az elsők, akik megtudják, hogy vajon megkaptam-e ezt a díjat, vagy sem. A sors következő fintora pedig, hogy azt a darabot, amiben aznap játszom, a Stalo sa prvého septembra címűt nominálták a szlovák kritikusok díjára (Dosky). Ott nem engem színészként, hanem magát a produkciót, tehát mindenkit.

Para: Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy a felvidéki magyarok színésze vagy, milyen érzés ezt a státuszt képviselni jelöltként?

G. T.: Ezt az előadást (A nagyidai cigányok) is először a felvidéki közönség tette népszerűvé, itt játszottuk a legkisebb falutól a legnagyobb városig mindenhol, ahová csak meghívták. Ennek a híre elment Magyarországra is, és amikor már nagyon sokszor játszottuk, akkor jutottunk el a kisvárdai fesztiválra.

Para: Maga a darab már több száz előadást élt meg itthon is, Magyarországon is. Még mindig játsszátok?

G. T.: Ez is olyan darab, amitől képtelenség elszakadni. Már szerettem volna összeszámolni, hogy hányszor játszottuk, de lehetetlen, kétszáz körül.

Para: Én személy szerint kétszer láttam, de úgy érzem, hogy néhányszor szívesen újranézném. A másik oldalról, színészként mi adja a hajtóerőt, hogy még a kétszázadik alkalommal is ugyanolyan hévvel vesd bele magad?

G. T.: Egyetlenegy előadás sem ugyanolyan, főleg azok az elemek, amikor a néző is bekapcsolódik, és tulajdonképpen a nézővel játszom együtt. Ezek a részek mindig mások, és ezért megunhatatlan. A helység kalapácsát is már eltemettem, de egyszerűen nem tudom elengedni magamtól. Legközelebb Veszprémben fogom játszani, majd a Művészetek Palotájában is.

Para: A különdíjra Gáspár Ildikó dramaturggal, illetve Alföldi Róberttel együtt jelöltek. Állsz-e, álltál-e velük valamilyen kapcsolatban?

G. T.: Alföldi Róberttel egyszer kávéztunk, és hosszan beszélgettünk. Ez Kisvárdán történt, ő nem ismert engem, csak odaült hozzám, és kérdezte, hogy ki vagy te, hogy mindenki rólad beszél itt. Amikor a „kutyát" játszottam. Én ismertem őt, hiszen médiaszemélyiség, több előadását is láttam például a Bárka Színházban, volt miről beszélgettünk. Gáspár Ildikót személyesen még nem ismerem.

Para: Mivel foglalkozol most? Mikor láthat téged legközelebb Dunaszerdahely, illetve a régió közönsége?

G. T.: Dunaszerdahelyen sajnos ritkán lát a közönség, ha nem a Tündérkertről van szó. Nem akarok bántani senkit, de a VMK jelenlegi vezetője nem kívánatos személyek listájára vett fel, és barátaimnak ezt ki is nyilvánította, Ennek az okát nem tudom, de szívesen beszélnék vele róla. Abban a művelődési központban, ahol amatőrként kezdtem a Fókuszban, ott mondtam a legtöbb verset életemben. Dunaszerdahelyen is születtem, ott jártam gimnáziumba és a rokonságom, barátaim nagy része ott él. Senki sem lehet ugye próféta a saját hazájában. Nagykanizsán évente ötször játszom, Miskolcon, Pécsett, Kaposváron, Budapesten a Művészetek Palotájában, Studió K-ban, Merlin Színházban, csak hát Dunaszerdahelyen nem, ez nagy szívfájdalom.

Para: Még egy utolsó kérdés. Ha választhatnál, mivel érkeznél a gálára: egy menő sportkocsival, vagy inkább a lovaddal?

G. T.: (nevet) Épp most jöttünk haza a feleségemmel lovaglásból. Most már mindkét lovunk tökéletesen lovagolható, ezzel lezárult egy kétéves közös „munkánk". Nem sokat értettünk a lovakhoz, két csikót vettünk, most pedig két kezelhető, szelíd, megbízható lovunk van. Egyébként a kollégáim mindig megmosolyognak. Zsámbékon készítettünk egy előadást Czajlik József rendezésében, Bakanóták címmel, és a terv az volt, hogy én lóháton bejövök a tankok közé. Egyébként a lovak iránti kötődésemet a feleségemnek köszönhetem, ő szeretett volna annak idején lovat venni, én pedig időközben beleszerettem, és most már nem tudom elképzelni az életem nélküle. Szóval persze, ha tehetném, természetesen lóval mennék!

Sz. T.
(parameter.sk - 2010. szeptember)

forrás: Szkéné Színház

JÁTÉK!

Nyerjen 2 jegyet az előadásra a Színházkolóniával! http://www.szinhazkolonia.hu/kerdoiv.php?cikkid=71

A bejegyzés trackback címe:

https://szinhaz.hu/api/trackback/id/tr4811862903

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hogyan ettem kutyát?

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: