Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról - Szputnyik*

"A mindennapok közhelyes jelenetei rendkívüli jelentőségre tesznek szert, átlagos csetepaték válnak metafizikai súlyú összecsapásokká, kisstílű konfliktusok megrázó végkifejletbe torkollnak, egyszerű sorsok mitikus magasságokba emelkednek" - ezt mondja az előadás ajánlója. És ez az, ami megnézve a Nemzeti Színházban mindössze kétszer látható produkciót abszolút nem jött le: szórakoztató előadásról van szó, de aki előzetesen nem olvasott a sztori után, nem hogy mitikus magasságokat nem talál, de történetet sem. Ami nem feltétlenül baj.

Bodó Viktort ismerve úgyis klipszerű jelenetekre és hangos zenére készülhettünk, most megkapjuk: amit eddigi rendezéseiben csak finoman csepegtetett, most ránk zúdítja. A koncepció alapja a színpadon folyamatosan jelen levő operatőr, aki a kamerájával bemegy a díszlet minden zugába, a szereplők után koslat, kicsavart beállításokat kap el, mindez pedig kimegy a színpad feletti hatalmas kivetítőre - két helyen zajlik az előadás. A játék váratlan vizuális helyzeteket hoz, a kivetítőn a tér simán el tud fordulni 90 fokot, a zuhanó test percekig tud lebegni, stb, a képi trükköket pedig szinte folyamatosan hanghatásokkal, élő és felvett zenével erősítik meg - Bodó már nem csak klipszerűen dolgozik, hanem tényleg klipet forgat. Összességében működik az elképzelés, leköt, a cipőmet sem kell bámulnom a rosszul sikerült formabontás miatt, de gyakran leül az előadás, a másfél órát épphogy kihúzza. Valahogy öncélú az egész, mintha az alkotók energiáját 100%-ban lekötötte volna a technika minél jobb kihasználása.



Ambivalens érzéseim vannak az előadással kapcsolatban. A történetet egy ideig kerestem, de sem én, s mint később kiderült, sem "hivatásos" nézőtársaim (innen és innen) nem találtuk, ezért hagytam, hogy a poénok és az operatőr munkája lekössön. El kell ismerni, az elgondolás egyedi, a megvalósítás hibátlan, látszik benne a rengeteg munka és Fábián Gábor megint nagyon ott van, de (főleg az előzetes hírverés alapján) többet vártam. Üres a csillivilli doboz.

A Kockavető jobban bejött, nem kevéssel.

Peter Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról (r. Bodó Viktor)

*A Szputnyik és a Schauspielhaus Graz produkciója