A Színek Háborúja

"Az előadást íróként és rendezőként jegyző Takátsy Péter egy sokszor feldolgozott, leginkább óvodás éveinkből ismert klasszikust mutat be új színben. A Kék, a Sárga és a Piros színes szójátékokkal vitatkozik arról, melyikük a legszínesebb. Majd új színek kerülnek a mesébe, végül már többek között a színtelenség, a színlelés és a színház a társalgás témája. Az egész élet. „Színte."
A kezdetben szó szerint keretek között filozofáló színek, a Kék, a Sárga, a Piros eredendően rendelkeznek bizonyos tulajdonságokkal: a kék színhez a nyugalmat, az elmélyülést, a sárgához a reményt és az életteliséget, a piroshoz a vágyat és a szenvedélyt szoktuk kötni. Ezeket a meghatározottságokat az előadás három színszereplője időről időre változó árnyalatokkal ugyan, de végig is viszi. Az attitűd és a mozgáskészlet mindenesetre szereplőnként viszonylag rögzített marad. Így lesz a Kék az elmélyültségen túl narcisztikus és öntelt, a Sárga a reményteljesség mellett butácska és felületes (ahogy a remény is az, ugye), a Piros pedig túlfűtött és agresszív. Amikor az említett keretek közül kitörnek a szereplők, valóban kitör a háború. Lelki, fizikai és valóságos értelemben is. Ki-ki elegyedik a másikkal, a Kék és a Sárga hosszú smárolással, a Piros pedig egyenesen a korábban a feje fölött lógó keretet teszi magáévá különféle pózokban - street art címen. Vesztenivalójuk nincs, hiszen legfeljebb zöld, vagy művészet születhet a közösülésekből." - Halász Glória A Színek Háborújáról - KRITIKA