A "félréket" be kell vállalni - Interjú Kovács Dániellel

Néha zöld karfiolokkal furikázik, néha szilikonhabért rohangál, néha a Katonában dolgozik. Ő Kovács Dani a Színház- és Filmművészeti egyetem végzős rendező hallgatója, akivel a túlzásokról, a „kukucska színházról", felkészültségről, konokságról, új bemutatójáról a Két lengyelül beszélő románról beszélgettünk és arról, hogy milyen módon lehet ma gyomorszájra bevinni ütéseket.

- Hogy derült ki számodra, hogy a rendezés érdekel?

Kovács Dániel: Kicsi korom óta sokat jártam próbákra, mert a szüleim szobrászmunkákat készítettek színházaknak. Maszkokat, ilyesmit. Főpróbaheteken néha leköltöztünk a színházba, ahol láttam, miként készül egy produkció. Ezért volt olyan darab, amit kívülről tudtam. Akkoriban nem jutott eszembe, hogy majd színházzal akarok foglalkozni, tehát ez nem „gyerekkori szerelem". A biológia és a régészet érdekelt, később meg az irodalom. Aztán a gimnáziumban benéztem a diákszínjátszókörbe, és azután már tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Azt hallottam, hogy nem veszik fel az embert rendező szakra érettségi után, mert ahhoz előbb diplomát kell vagy legalábbis illik szerezni. Ezért először magyar-francia szakra jártam. Azt hiszem elgyávultam a dolgot, de később filmekben, színházakban is dolgoztam, a családi hagyományt követve.

- Tehát maszkokat készítettél.

Kovács Dániel: Maszkokat, animációs filmekbe bábokat, levágott kezet, döglött macskát... Ebből élek. Mindenfélét csináltam közben, voltam pl. idegenvezető.

- Ahhoz, hogy ilyen munkákat vállaljon az ember, nincs szükség képzettségre?

Kovács Dániel: Édesanyám szobrász, édesapám festő volt. Ők bonyolult ismeretségek révén keveredtek a színházi világba, én pedig otthon tanultam tőlük. A hetvenes években ezekhez a munkákhoz nem értett senki, nem voltak sminkes, és maszkmesterképzések, mindenki otthon kotyvasztott. Emlékszem arra, amikor mentünk a ki a Taurus gumigyárba habgumikért. Ott a művezetőkkel kellett jóban lenni ahhoz, hogy kapjunk félkész cipőtalp-alapanyagokat, amelyekből az anyám maszkokat formált. Most már egy ipar épül erre a tevékenységre. Ma már van egy bolt, ahol a filmipari anyagokat is lehet vásárolni.

- Hol van ez?

Kovács Dániel: Az Opera mögött működött egy Látványellátó nevű hely, ami végül becsődölt és átvette a forgalmazást egy műgyantákkal foglalkozó cég, ami a Nagy Lajos király útján van. Tegnap voltam náluk szilikonhabot venni.

- Miért?

Kovács Dániel: Dolgoztam Bécsben egy darabban, amiben szerepel egy gnóm figura, torz arccal. Szilikonhabból készítek műorrot, műállat a színésznek, aki játsza. Ezeket arcprotéziseket ő is fel tudja tenni, viszont 2-3 előadás után elhasználódnak.

- Folyamatos munkát biztosítasz magadnak?

Kovács Dániel: Igen. Bár tegnap mutatták be a Két lengyelül beszélő szegény románt a Kamrában, amit rendeztem, tudom, hogy a következő két hetet a műhelyben töltöm, mert hatvan ilyen szettet kell majd szállítanom Bécsbe. Ez a kettős élet egy ideig szórakozat volt, de remélem idővel nem lesz rá szükség. Egyébként furcsa volt, hogy Benedek Marinak az Arturo Ui-hoz műkarfiolokat készítettem a szoknyákhoz, majd alig két hónap múlva én hívtam őt jelmezt tervezni a Kamrába.

Jelenet a Két lengyelül beszélő szegény román c. előadásból

- Miért volt ez furcsa?

Kovács Dániel: Mindig mentem a varrodába a bukósisakkal, a motoroscuccal, nagy nejlonzacskókkal, amikben túl-zöld vagy épp túl világos szivacs-karfiolok voltak. Ilyenkor az ember nyilván félig motorosfutár, félig szobrászsegéd benyomását kelti. Rendező-szerepben pedig Benedek Mari kérdezte tőlem, jó lesz-e amit kitaláltak és ne legyen-e szűkebb a zakó. Ez szokatlan, néha zavarba ejtő.

- Zavarba jössz időnként a helyzetedtől?

Kovács Dániel: Eleinte az embert szorongatja az a lehetőség, hogy - mielőtt végzett volna - az ország úgymond „number one" színházában dolgozhat. Ilyenkor nem lehet nem gondolni arra, miként fog ez elsülni, mert gáz lenne valami vacak dolgot csinálni. Ha a körülmények túl ideálisak, az görcsöt okoz egy kezdőnek. Most már másodjára dolgoztam a Kamrában és azt hiszem meglehetősen lement rólam ez a fajta feszültség.

- Mennyire érzed magad felkészültnek? Lehet-e ezt érezni?

Kovács Dániel: Amikor Az élet álmot rendeztem, próbáltam igazán megágyazni a fejemben a produkciónak. Úgy éreztem, egy spanyol verses barokk darabot, amelyben több a költészet és a filozófia, mint az élő drámai szituáció, nagy vállalkozás színre vinni. Viszont nagyon érdekelt a darab, és az, amit felvet.

Az élet álom - mozgóképes ajánló

- Úgy tudom, régóta készültél rá, és hogy ez egy szerelem volt. Ráadásul vállaltad a díszletet és új szöveget alkottatok.

Kovács Dániel: Hosszan kerestem darabot, a nyáron dőlt el, hogy ez lesz. Négy-öt hónapom maradt a felkészülésre. Rutintalan vagyok és még nem vesz körül egy tervezői csapat. Mivel a látvány felől érkeztem, nagyon foglalkoztat a díszlet, meghatározónak tartom azt a környezetet, amiben a darab végigmegy, ezért is próbáltam én tervezni. Nem engedtem sokféle ötletet beszűrődni az eleinte elég homályos koncepcióba, holott ez nem jó dolog, mert a színházban az az élvezet, ha közösen hozzuk létre. A szöveggel pedig így alakult. Eredetileg az egyik verses verziót szerettem volna felhasználni. Jékely fordítása gyönyörű és költői, de azt hiszem, papíron él igazán. Mivel stanzákból áll és folyamatosan rímel, nem lehetett volna belőle húzni nagy törés nélkül. Térey Jánossal, akinek szintén van egy remek fordítása, nem tudtuk összeegyeztetni az időnket, hogy tovább dolgozzunk rajta. Végül, hosszú dilemmázás után úgy döntöttünk, hogy a tartalomra koncentrálva létrehozunk a nyersfordítás alapján egy saját változatot. Így egy kicsit stíluszavaros, kakofón darab született, és kihúztuk az eredeti szöveg felét.

- Az eddigi munkáidban sokszor kommunikáltak a színészek a közönséggel, több kiszólással. Mi ennek az oka?

Kovács Dániel: Engem zavar, ha a „kukucska színházat" természetesnek vesszük, és úgy bámuljuk, mint egy tévét. Mindig igényem volt arra, hogy jelezzük, egy színházi helyzet részesei vagyunk. Néha belépünk a darabba, akkor a néző tud menni az adott szituációval, egy szereplő sorsával, egy másik pillanatban pedig megtörjük ezt a hatást. Ez a színészek számára is izgalmas, de egyáltalán nem könnyű feladat. A néző figyelmét pedig ébren tartja ez a csiki-csuki játék, ami -remélhetőleg- jó módon zökkenti ki. Ezt nem én találtam ki, hiszen a világirodalom tele van „félrékkel". Kamaszkoromban egyenesen cikinek éreztem, hogy még a nagy Csehov is ilyen eszközökkel él, de aztán rájöttem, hogy a félréket be kell vállalni. Ezért, amikor a Platonovból rendeztem egy felvonást a főiskolán, kifejezetten ezt akartam kipróbálni. Sok túlzás, félre, bohóckodás volt benne, de többek között ez éltette. Az élet álomban is erősíteni tudja egymás hatását a kétféle játék. A kiszólás kiejt, de aztán beszív a darab. Számomra érdekes az a zavar, amit ez a nézőben kelt.

- Figyeled a nézőket? Számít a visszajelzés, befolyásol a tanács, szükséges?

Kovács Dániel: Sokan tartanak konoknak, hol pozitív, hol negatív értelemben. Talán ez így is van. Előfordul, hogy magam sem tudom, miért ragaszkodom foggal-körömmel egy aprósághoz, míg más kérdésekben bizonytalan vagyok. Néhány szakmabeli ember véleménye és a közönség reakciói mérvadók. Kaposváron alakult ki az az intézmény, amit megnézésnek hívnak. A főpróbahét előtt rendezők és színházi emberek beültek egymás összpróbáira, majd dumáltak róluk. Ez a hagyomány a Katonában és a főiskolán is tovább él. Ha például Székely Gábort megkérdezem, volna-e kedve megnézni azt, amivel küszködöm, eljön és jókat vitázunk róla. Az élet álom próbái alatt pedig többször beszéltünk Zsámbéki Gáborral például a műszakállakról, gázgyújtókról. Tény, hogy ezek ízléstelenek, akárcsak az a rengeteg műanyag kacat, ami megjelenik az előadásban. Azt is érzem, hogy nem épült egységes világgá a papírkorona és a régi Nemzeti Színházból szerzett, valószínűleg Blaha Lujza korabeli műszakáll. Mégis fontosnak tartottam ezt az összevisszaságot, akárcsak azt, hogy ne kössem meg magam valamilyen ízlésesség mentén. Zsámbéki Gábor figyelmeztetett, hogy a műszakállak tönkreteszik a két apafigurát a színpadon, mert egy pillanatra nem lehet őket komolyan venni. Végül ragaszkodtam hozzájuk, de megértettem, hogy valóban túl könnyűvé válnak a figurák, és ezen próbáltam is változtatni. Ami a közönséget illeti: fontosnak tartom, hogy az előadásomhoz valódi viszonyuk legyen, hogy például az én korosztályom ne mint egy elit kultúrterméket élje meg vagy éppen unatkozza végig az adott színházi estét. Megnézném, mi lenne, ha egyszer egy kombínó utasközönsége véletlenül a nézőtéren kötne ki... Hosszútávon nagyon veszélyes lehet az az elitizmus, amibe a színház mostanában kényszerül.

- Mire gondolsz? Miért érzed, hogy kényszerül?

Kovács Dániel: A színház fogalma összekötődik a plüss zsöllyékkel. Az ember külföldön valahogy olyan színházat is lát, ami előtt laza fiatalok söröznek, aztán ottragadnak dumálni a lépcsőn az előadás után. Szerintem fontos lenne, hogy Magyarországon is a mindennapi kulturális élet részeivé váljanak a színházi esték, hogy természetes legyen, hogy valaki felüt egy Súgót a PestiEst mellett. Néha hülye gegeket, vicceket rakok az előadásba, mert ez érdekel esztétikailag és szerintem jót tesz a sokféleség az anyagnak, akárcsak a túljátszott, böhöm dolgok. Az igazán erős, koncentrált, drámai pillanatokat az én generációm nehezen fedezi fel akkor, ha az egész előadás drámai, mert ledobjuk magunkról mi, akik videoklipeken nevelkedtünk és a neten lógunk. Ha az öcsém nézi például az Ádám almáit, nevet, miközben borzalmas az egész, és így az behúzza egy problémakörbe, hiszen a dráma szinte sunyin, váratlanul érkezik benne. Szerintem mostanában a színházban is ilyen módon lehet "gyomorszájba vágni".

- Ahhoz, hogy ez megtörténjen, mennyire kell a színész kreativitására támaszkodnod? És mennyire ragaszkodsz azokhoz, akik ezt érzékelik?

Kovács Dániel: Ez alakul. A főiskolán találkoztam olyan színészekkel, akiket nagyon szívesen hívtam vissza, mert a sok kínlódás alatt megértették, hogy mit akarok. Nagyon jó volt például Orosz Ákossal dolgozni. Sokkal könnyebb tovább lépni, ha összekovácsolódtunk és jó lenne, ha lenne folytatása ezeknek a helyzeteknek. Nekem fontos az együttes munka. Most, a Két lengyelül beszélő szegény románban azt hiszem, jól alakultak a dolgok: az operatőröktől, a hangosítókig mindenki rengeteget adott a produkcióhoz. A színpadmester hajnal hatig hegesztett a főpróbahéten, pedig az egyhónapos gyereke várta otthon, mert azt érezte, ez egy jóízű csapatmunka. Nagyon hálás vagyok ezért, ilyenkor jó, így jó színházat csinálni. De azt hiszem, a Kamra egy kivételes hely. Érdekes, hogy én, aki fenntartásokkal viszonyulok a kőszínházhoz, a pályám kezdetén némiképp betagozódni látszom ebbe a rendszerbe.

           
Két lengyelül beszélő szegény román
(mozgóképes ajánló 8p)

- Miért gondolod, hogy betagozódni látszol?

Kovács Dániel: Nem látom a jövőmet, nem így értettem. Inkább arra, hogy én, akinek elvileg fenntartásaim vannak a kőszínházi struktúrával szemben, már másodszor rendezek azon belül.

- Mik a fenntartásaid?

Kovács Dániel: Van bennem némi kétely azzal kapcsolatban, hogy lehet-e ipari keretek között létrehozni igazán fontos, kortárs előadásokat. Ennek fényében, különös volt az első rendelkezőpróbán a zöld posztóval borított kis asztalkán meglátni a példányomat.

- Mi az amit szeretnél, vagy amit magad előtt látsz? Ez persze nem feltétlenül azonos...

Kovács Dániel: Most kimegyek Krakkóba, ahol egy performansz-szerű előadást fogunk csinálni, ezt várom. Meg hát tegnap volt a bemutató, még abban vagyok.

- Mit csinálsz Krakkóban?

Kovács Dániel: Fiatal színházi alkotók jamboreejára kerül sor a Stary Teaterben. A színház egy hónapra biztosítja az apparátusát európai fiataloknak, azért, hogy alkossanak. A Katona engem delegált erre az eseményre és Várady Zsuzsit. Boldogságklinika, ez a címe a mi produkciónknak. Utána meglátjuk mi lesz. Lehet, hogy a TÁP Színházzal dolgozom tavasszal, de ha minden igaz, megyek pár hónapot külföldre is, Erasmusszal.

- Ez az utolsó éved az egyetemen. Nem tartasz attól, hogy kiesel a körforgásból, ha most hosszabb időre elutazol?

Kovács Dániel: Nem úgy működöm, hogy sündörgéssel kijárok magamnak valamit. Erre alkalmatlan vagyok.

- Nem erre céloztam, hanem úgy érzem, nem aggódsz a jövő miatt, nem vagy kényszeres munka- vagy „biztonságkereső".

Kovács Dániel: Tudom, hogy sok minden ajánlásokon, kapcsolatokon is múlik, de erre nincs tágabb rálátásom és ez felszabadító.

- Hova mész ki?

Kovács Dániel: Berlinben szeretnék körülnézni, és Hamburgban. Hivatalosan asszisztálni mennék ki külföldre, bár nem igazán tudok németül. Viszont nagyon érdekel a német színház, szerintem érdemes lenne megfigyelni. Jó lenne, ha néhány elemét beépítehetnénk a saját színházkultúránkba.

- Miért?

Kovács Dániel: Németországban sokszor láttam olyasmit, ami hozzám igazán közel áll. Azt hiszem, nagyon agyas, intenzív és szépelgéstől mentes színház a német. Szeretném megtudni, hogy ami ennyire hatott rám, sok előadás után érdekes marad-e.

- Dolgoznál külföldön?

Kovács Dániel: Mindjárt fogok. De amúgy nem célom vagy vágyam. Persze idővel kipróbálnám magam itt-ott a világban. És hát, nem tudom, lehetséges egy olyan forgatókönyv, miszerint nem tágulni fognak itthon a színház lehetőségei, hanem szűkülni.

- Össze tudod egyeztetni a jelenlegi munkáidat? Ha belegondolok, 7 év színművészeti egyenlő azzal, hogy beköltözöl.

Kovács Dániel: Rendezőkre ez kevésbé jellemző, mint a színészekre. Nekem azt okozott nehézséget, hogy közben el kell tartanom magam. Az szétszedi az embert, ha úgy próbál megfelelni egy szakon, ami teljes embert kíván, hogy közben alig várja az éjszakát és a hétvégét, amikor dolgozhat. Azt a fajta kulturális jelenlétet, amit szerintem ez a pálya megkövetel, nem tudtam hozni az elmúlt években, emiatt nem jó a lelkiismeretem. Ehhez képest nyáron három nap jutott lazítani. Ez felelőtlenség.

- Le tudsz állni? Nincs hiányérzeted amikor lassul a tempó?

Kovács Dániel: Hát az tényleg ijesztő tud lenni, amikor az ember hirtelen kiesik a megszokott ritmusból, majd szembesül a hiányosságaival, az élete elhanyagolt területeivel. Tavasszal, amikor elmaradt egy munkám, örülhettem volna az időmnek, de ehelyett jött a tanácstalanság. Tehát még nem reagálok jól a szünetekre. Meg kell tanulnom például az oktatási rendszertől függetlenül létezni, amibe beléptem 28 évvel ezelőtt. Össze kell raknom magam újra, de ezt várom. Új periódus jön. Az jó dolog.

Tóth Berta |  színház.hu
fotók: Kováts Dániel | katonajozsefszinhaz.hu