Hókirálynő - Szputnyik

Ambivalensen viszonyulok Bodó Viktor munkásságához: valahogy soha nem akar egyértelműen kiderülni, hogy öntörvényű, szakadt cipős zseniről van szó vagy a közönség szemébe hintőport szóró kóklerről. Anno a többséghez képest különutas módon egyáltalán nem voltam oda a Ledarálnakért, valamennyire bejött a zsámbéki Szentivánéji-projektje, az általa személyesen összegrundolt Szputnyiknál pedig belefutottam már nagy zsákutcába (Bérháztörténetek), üres, de profi és szórakoztató erődemonstrációba (a Nemzetiben leadott Az óra, amikor…), és nagyon jó kis produkciókba is. Utóbbiak: A kockavető 2010 egyik legjobb bemutatója volt, és nem volt rossz szintén tavaly az Élnek, mint a disznók sem.

A fenti dilemmára a Hókirálynő sem ad egyértelmű választ. Bár a produkciót az Élnek...-hez hasonlóan most sem Bodó jegyzi, a keze nyoma nagyon erősen rajta van a végeredményen: nyomokban felfedezhetőek benne az általa előszeretettel használt elemek, mondjuk a kötelező bodóizmusok, a gátlás nélkül használt hangos (és legtöbbször hatásos) zene és a tobzódó vizuális effektek kivételével.

És bár nem rossz előadást rakott össze Czukor Balázs rendező, összességében nézve nyikorog a gépezet. Például Molnár Gusztáv stand-up „éneklése” ijesztő/nyomasztó kéne, hogy legyen, ezzel szemben inkább csak hosszú; amúgy is pont innen, az ördög megkísértéséről kezdve kellene az előadásnak gyomron ütnie, de nem teszi. Pedig tehetné, mert igazából brutál pszichothriller a valamilyen érthetetlen okból mesének nevezett Hókirálynő - igaz annyira még mindig nem horror, mint a ketrecbe zárt gyerekeket felhizlaló boszorkány története. Anno hat évesen valahogy nem tűnt fel, hogy milyen „mesékkel” vagyunk körülvéve... De éppen emiatt Andersen műve és annak továbbköltése is kiváló alapanyagot adott volna egy kis esti nyomasztásra, de végül aztán a különben jól ülő poénos részek árnyékában pont ez a vonal marad el, és az idilli világ átváltozásánál megtörik a lendület.

A Szputnyikkal ismerkedni vágyóknak elsőre inkább ajánlanám A kocvavető megtekintését, és ha az bejön, érdemes jegyet venni erre a darabra is. És persze a Szputnyiktól és/vagy Bodótól továbbra is várjuk a nagy durranást, talán a Liliom tavasszal.

Ami viszont már most mindenképpen Bodó Viktor nagy érdeme, hogy összehozta ezt a formációt: befogadható, szórakoztató, ugyanakkor nem olcsó színházat játszanak, érezni az erőt és a frissességet a csapatban, és jó nézni olyan elképesztő fizimiskákat, mint például Molnár Gusztáv, Koblicska Lőte vagy Téby Zita. Fábián Gábor pedig, aki a nyíregyházi színházat cserélte fel a MU padlásterére, vitathatatlanul egy isten.

(a társulat fotója, még több kép itt)