Szombathely Megyei Jogú Város 2011. január 22-én avatja fel kőszínházát. A színházavató előadás Madách Imre egyetemes értékű műve, Az ember tragédiája lesz.
A magyar drámairodalom legfontosabb műve sajnos nem érinti meg értékéhez méltón a nagyközönséget és főleg a fiatalokat. Az iskolában, mint kötelező és nehezen érthető olvasmány nem számíthat a diákok kitüntetett érdeklődésére. A Weöres Sándor Színház nyitóelőadása olyan Tragédia előadást szeretne létrehozni, amely közel hozza e nagy ívű alkotást a videóklippeken, számítógépes játékokon felnőtt fiatalokhoz is, a XXI. század türelmetlen polgáraihoz - nem elriaszt, hanem felkelti az érdeklődést. A szövegkönyv a maga 1500 sor húzásával lehetőséget ad egy világos szerkezetű, minden ponton követhető dráma színpadra állítására. Jordán Tamás rendezésében szellemesen fonódik össze a film és a színház: a Lucifer által előrevetített jövő egy hatalmas vászonra vetítve jelenik meg Ádám előtt, ahonnan a szereplők kilépnek és visszatérnek. Az előadás a finom Madách-i humort megragadva könnyen érthetővé teszi a néhol nehezen érthető filozofikus szöveget. A színészek játéka mentes minden pátosztól, mai eszközökkel fogalmazza meg a mű alapkérdéseit. A lendületes, sodró erejű előadásban a közönség a Weöres Sándor Színház teljes társulatát láthatja.
Képek a forgatásról: Szabó Győző
Madách Imre:
Az ember tragédiája
színmű 15 színben
A főbb szerepekben:
Ádám: Szabó Győző
Éva: Csonka Szilvia
Lucifer: Mertz Tibor
Dramaturg: Duró Győző
Zeneszerző: Szemenyei János
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Flesch Andrea
Mozgás: Gyöngyösi Tamás
Koreográfus: Bodor Johanna
A filmes betétek rendező -vágója: Horgas Ádám
Vezető operatőr: B. Marton Frigyes
Asszisztens: Szekeres Károly
Rendező: Jordán Tamás
Az ember tragédiája
színmű 15 színben
A főbb szerepekben:
Ádám: Szabó Győző
Éva: Csonka Szilvia
Lucifer: Mertz Tibor
Dramaturg: Duró Győző
Zeneszerző: Szemenyei János
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Flesch Andrea
Mozgás: Gyöngyösi Tamás
Koreográfus: Bodor Johanna
A filmes betétek rendező -vágója: Horgas Ádám
Vezető operatőr: B. Marton Frigyes
Asszisztens: Szekeres Károly
Rendező: Jordán Tamás
Bemutató: 2011. január 21. (péntek) 19:00
A további januári időpontok:
január 22. (szombat) 19:00
január 27. (csütörtök) 19:00
január 27. (csütörtök) 19:00
Képek a forgatásról: Kálmánchelyi Zoltán
Mint a mandala
Interjú Mertz Tiborral
Interjú Mertz Tiborral
Lucifer a világ legnagyobb manipulátora, mondja Mertz Tibor szelíden mosolyogva – és nincs apelláta: ennek a szelíd mosolynak - meg a tekintetében örvénylő nagy kékségnek - nem lehet ellenállni. Ő játssza a tagadás örök szellemét a színháznyitó Tragédia-előadásban.
- Egyszer már eljátszhatta Lucifert – az előadás rendezője ráadásul akkor is Jordán Tamás volt, a budapesti Merlinben. Több mint tíz év elteltével érdekes próbatétel lehet újra szembesülni ezzel a nem akármilyen szereppel.
Mertz Tibor
- Emlékszem, amikor a Merlinben véget ért a Tragédia-széria, bennem iszonyú nagy űr maradt utána. Nagyon nagy lehetőség, hogy itt és most – ráadásul a színháznyitó előadáson – újrafogalmazhatom Lucifert. Nem, alapvetően nem gondolok mást a szerepről, talán a részleteket látom tisztábban, kristályosabban – vagy legalábbis ezt remélem -, mint tizenkét évvel ezelőtt. Lucifer számomra a világ legnagyobb manipulátora: nagyon finom eszközökkel kell elérnie, hogy Ádám kész legyen az együttműködésre – és közben ne vegye észre, hogy Lucifer igazi szándéka ebben a nagy „bizonyítási eljárásban” a teremtés meghiúsítása: végső soron az ember elveszejtése. Nem véletlen, hogy az Úr ellenében a teremtés elhibázottsága, gyengesége mellett érvelő történelmi képekben Lucifer legnagyobb ellenfele Éva – aki nem az ész, az értelem, hanem az érzelem nyelvét beszéli; és ezt a nyelvet Lucifer nem érti.
- Azért nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy Lucifer nevében is a fény hordozója: ő teszi az embert emberré – amennyiben megtanítja az önreflexióra.
Az ember tragédiája próbáján
- Persze: Lucifer nélkül nem teljes a világ. Örökös, végeérhetetlen harc ez: élet és halál, fény és árnyék, kétség és remény között.
- Nagy élmény volt hallani önöket – Éva szerepében Csonka Szilviát, Ádám szerepében Szabó Győzőt – már az „asztali próbák” során: mintha összejöttek volna megvitatni az élet nagy kérdéseit. Számomra ott vált egyértelművé, hogy a Tragédia élő, eleven, mondható – a „szavalásnak” ellenállni képes - szöveg.
- Tamás sokat áldozott arra, hogy mindannyian világos, megérlelt, valóban meggondolt gondolatokat közöljünk. Hosszú időt töltöttünk szövegelemzéssel. A Tragédia kulcsa egyfelől a nagyon pontos gondolat – másfelől annak a színes, monumentális kavalkádnak a színpadi megjelenítése, amit úgy hívunk, hogy történelem. Ebben az előadásban Lucifer szó szerint „levetíti” Ádámnak az emberiség történetét: a filmre vett történelmi színek szerves egységben működnek a színpadi játékkal – a színpad és filmvászon között szabad az átjárás.
Az ember tragédiája próbáján
- Azt mondják, vendégszereplőnek lenni különleges státus, kimondatlanul is plusz küzdelemmel jár. Ön most vendégként játssza Lucifert – ha ebben az esetben egyáltalán érvényes ez a megkülönböztetés, hiszen maga a szituáció is különleges: új korszak kezdődik, megnyílik a színház.
- Tényleg nem érzem magam – a klasszikus értelemben vett -vendégnek. Remélem, hogy a kollégák sem gondolják másként: szinte valamennyiüket ismerem, többekkel dolgoztam együtt az elmúlt évek során – a Népszínházban, Szolnokon, a Merlinben, a Nemzetiben. Feleségem, Bodor Johanna többször koreografált itt – ez is hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt két évben többször megfordultam a Weöres Sándor Színházban. Arról nem beszélve, hogy a Nemzeti társulatának tagja voltam, amikor Tamás úgy döntött, hogy föláll az igazgatói székből, és inkább Szombathelyen csinál színházat - úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, miféle erők vonzották ebbe a városba, ahol a társulati-kőszínházi létezésnek nem voltak előzményei. És most keresnem kell a szavakat – mert félek, hogy túlságosan fellengzősen hangzik mindaz, ami ezekben a napokban motoszkál bennem. De ha fellengzős, hát fellengzős - nem tudom másképpen megfogalmazni: hihetetlenül nagy dolog, ha egy színház – egy új vár – felépül. Az unokáimnak is azt mesélem majd, hogy Lucifert játszottam Szombathelyen, a színháznyitó díszelőadáson. Borzongató érzés.
- Azért nyilván azt is elmondja az unokáinak, hogy tizenévesen azon gondolkodott: színész legyen – vagy inkább pilóta. De hát repülés ez is, az is.
- A középiskolában matematika tagozatra jártam, közben pedig a vitorlázórepülés és az amatőr színészet töltötte ki az életemet. Igazi szenvedély volt mindkettő. Korengedménnyel kezdtem repülni, tizennégy évesen. Nincs annál nagyobb élmény, mint amikor az ember egyedül repül, és ott fönn, a magasban, pontosan el tudja helyezni önmagát – a porszemnyi életét - a dolgok rendszerében. Van abban valami végtelenül megnyugtató.
- Repül még?
- Nem, már nem. Néhány éve elmentem egy „retro-repülésre”, érdekes volt megtapasztalni, hogy nem felejtettem el: az oktató átengedte a kormányt, és azt mondta: menjünk. Olyan természetes volt, mintha naponta repülnék.
- Végül mégis a színészet nevű repülést választotta. Miért?
- Kényes kérdés ez – nem is tudom, hogy lehet-e róla őszintén beszélni egyáltalán. Számomra színésznek lenni szabadság, kommunikáció, önfejlesztő tréning. A határok örökös feszegetése. Amikor az ember rájön, hogy mi minden rejlik még benne – és persze a másikban -, az hol ijesztő tud lenni, hol meg felemelő.
Az ember tragédiája próbáján
- Azt olvastam, hogy tizenévesen Gerard Philipe volt az ön számára a színészetalon.
- Romantikus módon, gyermeki Ádámként gondolkodtam akkor az életről – és Gerard Philipe testesítette meg számomra a legyőzhetetlen, pimasz, női szíveket hódító hőst. Első nekifutásra nem vettek föl a színművészeti főiskolára, fölvettek viszont a Népszínház stúdiójába, ahol rögtön szerepet kaptam – egy hosszú monológot - Ács János Wedekind-vizsgarendezésében, A tavasz ébredésében. 1979-et írtunk, a darab botránykőnek számított – szerintem egyébként most is fölkavaró tud lenni, ha igazán, mélyen átgondolva viszi színre valaki. Tizennyolc évesen boldog voltam, hogy hú…, most valami nagyon szépet fogok csinálni – működött bennem a romatikus hevület -, aztán hamar rájöttem, hogy itt valami egészen másról: a való élet fájdalmairól, küzdelmeiről van szó. Életre szóló tapasztalat volt ez: akkor tanultam meg, hogy a színházban nem romantikus hősnek kell lenni, hanem embernek.
- Pedig önt – ránézésre – az isten is romantikus hősnek teremtette. Egy szép fiú – aki predesztinálva van a „szépfiú”-szerepekre. Pont, mint Gerard Philipe.
- Tényleg minden „szépfiú”-szerepet megkaptam – már a főiskolán is -, pedig sokkal jobban szerettem volna erős karaktereket játszani. Dühített ez a skatulya – annyira, hogy egyszer, amikor végzősként egy újságíró a szerepálmaimról kérdezett az Erzsike presszóban, azt válaszoltam neki, hogy az én szerepálmom Quasimodo; értse, ahogy akarja.
- Azóta szédítően sok és sokféle szerepet eljátszott – Malvoliótól Szakhmáry Zoltánig, de Sade márkitól Mindszenty bíborosig. De mindjárt a főiskola után Miskin hercegként léphetett színpadra a József Attila Színházban – Iglódi István rendezésében -; azért az erős kezdés.
- A félkegyelmű számomra máig az egyik legfontosabb előadás – és nem csak Miskin miatt. Nem tudom, hány százalékban voltam képes teljesíteni a feladatot, de ott tanultam meg egy életre – mindenekelőtt Törőcsik Maritól, Andorai Pétertől -, hogy a színház: közös játék. Hogy sosem én egyedül játszom a szerepemet, hanem mindig együtt hozunk létre valamit. Látszólag evidencia, amiről beszélek – de nem elég kimondani, meg is kellett élni.
- Az interneten keresgélve találtam néhány fekete-fehér fotót arról A félkegyelmű-előadásról. Volt bennük valami szívszorító. Gondol néha arra, hogy valójában mi marad – mi az, ami megmaradhat - a színházból?
- Talán az a legfontosabb, ami egy-egy előadás nyomán, kitapinthatatlanul, beépül a közönség - és persze a színészek - lelkébe. Igazából ezért csináljuk. Olyan a mi szakmánk, mint a mandala: néhány óra alatt felépül – és huss, elszáll.
Ölbei Lívia
Mertz Tibor
Bokrétaünnep - Gálaműsor
Bokrétaünnepnek hívják azt az eseményt, amikor az építkezésnél elérik a szerkezeti magasságot. A Weöres Sándor Színház épülete már túl van ezen, már a birtokbavétel pillanatainál tartanak: 2011. január 22-én a Magyar Kultúra Napján adják át hivatalosan, ünnepi keretek között az épületet.
A Társulat a színház felavatását egy erre az alkalomra rögtönzött gálaműsorral is szeretné megünnepelni a színházi szakmával és természetesen Szombathely közönségével. Ezért ebből az alkalomból elhívták budapesti barátaikat egy szombathelyi színészekkel közös gálaműsorra.
A házigazda Kiss Mari és Trokán Péter, a műsorvezető Stohl András lesz.
A fellépők: Csankó Zoltán, Schell Judit, Schmied Zoltán, Stohl András, Kern András, Haumann Péter, Kaláka, Sebő Ferenc, Pogány Judit, Mácsai Pál, Bálint András, Illés Béla, Törőcsik Mari, Horváth Charlie, Verebes István, Lázár Kati, Rátóti Zoltán, Udvaros Dorottya, Blaskó Péter, Huzella Péter, Darvas Ferenc, Benkő László valamint a Weöres Sándor Színház Társulata.
Időpont: 2011. január 24. (hétfő) 20 óra
Helyszín: Weöres Sándor Színház nagyszínpad
Fotók és forrás: Weöres Sándor Színház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szinhaz.hu/api/trackback/id/tr5611863345
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.